„A beszéd hiányzott. Aztán idetaláltam, és itt többet tanultam, mint 30 év alatt.” (interjú)

Névjegy: András építészmérnök, egy betonacél megmunkáló gyárban dolgozik mérnökként. Szeret airsoftozni, túrázni, és a szabadban lenni. Nemrég kezdte a Speak!-ben a 7. (!) tanfolyamát, és töretlen lelkesedéssel tolja az angolt. Most a vele készült interjút olvashatjátok:

SpeakMan: A 7. tanfolyamodat kezdted nálunk. Mi a cél? Meddig szeretnél eljutni?

András: Még két szint, amit biztosan el szeretnék végezni, aztán majd még meglátjuk. Az a célom, hogy minél többet tudjak angolul! Eredendően a kivándorlás volt a cél, amikor elkezdtem hozzátok járni, de meglátjuk, hogy alakul az élet, hogyan változnak a dolgok.

Egy biztos: angoltudás az kell.

SpeakMan: Mi hajt előre tanfolyamról-tanfolyamra?

András: Nagyrészt az, hogy tudni akarok angolul. Általános iskolában próbáltak tanítani angolul, de akkoriban még az oroszt kellett komolyabban tanulni. Csak az tanulhatott angolul, aki oroszból jeles volt. Én nem voltam, szóval az angol akkor kimaradt.

Viszont középiskolában az oroszt felváltotta az angol és a német, de az sem volt egy sikertörténet. Főiskolán szintén ugyanez. Azután jöttek tanfolyamok, autodidakta tanulgatás, amivel már elkezdtem megérteni a dolgokat, de nem igazán jutottam egyről a kettőre.

A beszéd hiányzott. Aztán idetaláltam, és itt többet tanultam, mint 30 év alatt.

SpeakMan: Mikor és hogyan találtál ránk?

András: Interneten, és teljesen véletlenül. Valami angollal kapcsolatos történetet kerestem, és felugrott egy ablak, hogy letölthetem az Azonnal használható mondatokat. Gondoltam, töltsük le, tanuljuk meg, azzal is többet tud az ember. Aztán felhívtatok, és bejöttem egy szintfelmérőre.

SpeakMan: Mennyire emlékszel még a szintfelmérődre, és a bemutatóórára?

András: A szintfelmérő eredményére már nem emlékszem, de biztos, hogy nem valami jól sikerült, mert nagyon sok hiányosságom volt.

A bemutatóóra viszont nagyon érdekes volt. Teljesen más volt, mint máshol.

Ami igazán jó volt benne, hogy nem nyomtak az arcomba még egy könyvet, hogy vegyem meg nem tudom mennyiért pluszban, és akkor vagy eljutok a végére vagy sem.

Ez engem mindig is idegesített: hogy megvannak az angolkönyveim, de soha nem jutottam el a végére egyiknek sem. Meg elolvasom a definíciókat, az első bekezdéseket, de mire a szöveg végére jutok már nem emlékszem arra, hogy mit olvastam.

És ahogy itt elkezdtek tanítani, hát az azt kell, hogy mondjam fenomenálisan egyszerű. Tehát nincs az az ember, aki itt ne tanulna meg angolul.

SpeakMan: Milyen a csoportod? Szeretsz odajárni?

András: Nagyon sok csoporttársam volt, sokan váltották egymást, de mindig jó volt a hangulat, és mindig kiforrta magát a történet. Ez persze nagyban függött a tanároktól is.

Petra is úgy meg tudta mozgatni a csoportot, olyan hangulatot csinált, hogy egyszerűen jó volt itt lenni tanulni. Sokkal könnyebb meg vidámabb a tanulás, mint amikor ül az ember és magol, nézi a táblát kidülledt szemekkel.

És Péter is hasonlóan áll a dolgokhoz, megcsinálja a hangulatot, jó közösség jön létre, figyel az emberre, figyel a társaságra, a hangulatra, így adódik az, hogy ha az ember kicsit fáradt is, élvezettel tanul, nem görcsből.

A mi életünkben is rengeteg nehézség van, amit magával hoz az ember az órára, de mégis, ettől függetlenül tud tanulni. És a csoporttársak is ilyenek. Segítenek, felvidítják egymást, megkérdezik, hogy hogy vagy – manapság ez ritka dolog.

SpeakMan: Otthon szoktál angolozni?

András: Angolul nézek filmeket, ha épp odajutok, de az elég ritka. Az interneten muszáj használnom, tehát az adott. Amúgy meg nem nagyon szoktuk használni, a párom nagyon jól tud angolul, ha ő elkezd beszélni, úgy bele tudja lovallni magát, hogy azt még nem biztos, hogy értem és kénytelen vagyok magyarul válaszolni.

Általában az van, hogy odáig jutunk, hogy kénytelen visszaváltani magyarra, mert nagyon egyoldalú angolul beszélni, ha magyarul válaszolok, egyszerűen nem tudok olyan gyorsan fogalmazni. 🙂

SpeakMan: Volt már, hogy kamatoztattad az itt tanultakat hétköznapi szituációkban?

András: Most jártunk kint Londonban, és alig beszéltem angolul. Tehát egyszerűen olyan helyzetek voltak, olyan szituációk, hogy nem is kellett megszólalnom sehol. Angolul se, magyarul se semmilyen szinten. Viszont amit mondtak, azt megértettem.

Nagyon jó érzés volt, hogy mentem az utcán és hallgattam, amit beszélgetnek és értettem amit mondanak.

Nem azért mert kíváncsi az ember, mert csak egy szófoszlányt, mondatfoszlányt hall. Vagy amikor őrségváltás volt és terelték az embereket és abszolút lehetett érteni tisztán, hogy mit akar mondani. Nem kellett összerakni. A külföldi angoloknak, a bevándorlók (arabok, pakisztániak, indiaiak) kiejtését megérteni nagyon nehéz volt. Azokkal meggyűlt a bajom, hogy vajon mit akarhatnak mondani. 🙂

SpeakMan: Mit üzennél az első tanfolyamos diákoknak? Van valami jótanácsod számukra?

András: Azt gondolom, hogy gondolkodni se kell. Igazából ezt a tanfolyamot össze se lehet hasonlítani mással. Lehet mondani minden jót és szépet: vagy elhisszük, vagy nem.

Én azt mondom: itt kell lenni és kész. Ennyi. Ha valaki máshova megy el tanulni, magára vessen.

Ha tetszett az interjú, akkor kérlek oszd meg az ismerőseiddel (a szöveg aljánál vannak ehhez gombok), hogy ők is erőt meríthessenek a nyelvtanuláshoz András példamutató kitartásából és szorgalmából. Köszi 🙂