Pető Zsanett, a Speak! angol nyelviskola szolgáltatási vezetője mai írásában arról vall, hogy 18 év masszív angoltanulás után is simán belebotlik egy nyelvi macskakőbe, de azt is elárulja, hogy miért nem esik orra miatta.

Ha össze kéne számolnom, hogy mennyi ideje tanulok angolul, akkor a következő lenne a matek: tanultam nyolc évet általánosban, négy évet gimnáziumban, emelt óraszámban, aztán négy évig a BA képzés alatt, majd két és fél évig az MA-n. Ez összesen 18 év. A tanult órák mellé még oda kell számolni a rengeteg könyvet, amit elolvastam, filmet és sorozatot, amit megnéztem, zenét, amit hallgattam, satöbbi.

Mindig is szerettem körülvenni magam az angollal kapcsolatos dolgokkal, sosem érdekelt igazán semmi más. Mindig tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni egyetem után is. Számos alkalmam volt anyanyelviekkel beszélgetni, voltak angol és amerikai tanáraim is.

Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy ha anyanyelviekkel beszélek, akkor mindig mindent megértek-e. A válasz természetesen az, hogy nem. Két dolog van, ami megakadályozhat abban, hogy valamit megértsek, vagy ne értsek félre. Az egyik a kiejtés, a másik pedig az angol nyelv elképesztően sokrétű használata, és a tény, hogy egy-egy kifejezést más más országban/városban/faluban sokszor teljesen más értelemben használnak. Tehát simán előfordulhat, hogy valamit tökéletesen megértek, már ami a kiejtést illeti, viszont a jelentést teljesen félreértem. Arra is volt már példa, hogy a szokatlan kiejtés miatt nem értettem valamit. Nézzük, hogy mi is történt.

Én: Ok, I’ve got to go. Talk to you later! (Oké, mennem kell. Később beszélünk.)

Ő: Ok, too easy.

Ezt a választ egyáltalán nem éreztem helyénvalónak, mivel az én szótáramban ez azt jelenti, hogy túl könnyű, tehát rögtön vissza is kérdeztem, hogy ezt mégis hogy érti, és akkor elmagyarázta, hogy ez egy ausztrál szleng arra, hogy no problem, vagyis, hogy minden oké, semmi gáz.

Egy másik alkalommal immár szóban beszélgettem a fent említett ausztrállal, akit egyébként tökéletesen értettem. Aztán mondott egy szót, amit pont úgy ejtett ki, mint ahogyan a ‘tell’ igét ejtjük, viszont ez egyáltalán nem illett a mondatba. Ebben az esetben is vissza kellett kérdeznem, nem is egyszer, mire rá tudtam jönni, hogy mit is akar mondani. Kiderült, hogy azt mondta: ‘towel‘.

Pozitív csalódással is találkoztam rengetegszer. Nagyon sok sorozatot és filmet szoktam nézni, és ezekből rengeteg szókincset magára tud szedni az ember. De nagyon sok olyan szót ismerek, amikről tudom, hogy csakis anyanyelviekkel fogom tudni őket használni, aminek ők nagyon örülnek, és mindig meglepődnek, ha ezeket egy nem anyanyelvi beszélőtől hallják.

Félreértések és nehézségek tehát még egy olyan ember életében is lehetnek az angollal kapcsolatban, aki már 18 éve azon munkálkodik, hogy minél tökéletesebben beszéljen angolul. A tanulásnak tehát – legyen ez akármennyire elcsépelt – tényleg soha nincs vége.

Pető Zsanett, Speak! angol nyelviskola