Egy budapesti angol nyelviskola tisztelgése a szabadság hősei előtt

Idén október 23-a sok ember számára egy jól megérdemelt pihenéssel töltött hosszúhétvégét jelent, és ez rendjén is van. Szabadok vagyunk, és szabad emberekként eldönthetjük, hogy ünnepléssel, emlékezéssel, filmnézéssel, olvasással vagy éppen kirándulással töltjük a nemzeti ünnepet. 1956 hősei azért áldozták az életüket, hogy mi már minden külső befolyástól, állami vagy pártutasítástól függetlenül, szabadon dönthessünk az életünkről. Október 23-án évről évre az ő bátorságuk, heroikus küzdelmük, önfeláldozásuk és szabadságvágyuk előtt hajtunk fejet. Arra emlékezünk, hogy az általuk meghozott áldozat nélkül 60 évvel a forradalom és szabadságharc után ma nem lehetnénk azok, akik vagyunk. A szó legnemesebb értelmében felnőtt, szabad akarattal bíró, autonóm polgárok. Egy budapesti angol nyelviskola tisztelgése a szabadság hősei előtt.

Hat évtizeddel ezelőtt Magyarországot egy elnyomó, hazug, irracionális és kegyetlen rendszer tartotta fogságban. Egy rendszer, amely nem tűrte a szabad szót, a másként gondolkodást, a kritikát, és szembe ment az emberi természet legalapvetőbb törvényeivel. Egy rendszer, amelyet nem a teljesítmény, hanem a kényszer, nem a tudás, hanem a vakhűség, nem polgárainak jóléte, hanem a „fortélyos félelem” tartott mozgásban. A kommunizmus a nácizmus mellett a 20. század másik nagy „emberkísérlete” volt és a sztálinista rezsimek a társadalmat tekintették saját, külön bejáratú laboratóriumuknak. Európa keleti felében és a világ számos pontján százezrek, sőt milliók váltak áldozataivá ennek a nagyszabású projektnek. A sarló és kalapács árnyékában százezrek, sőt milliók nyomorodtak meg, szegényedtek el, éltek örökös rettegésben, vagy haltak értelmetlen halált a szibériai pusztaságban.

De 1956 októberében a magyarok nem akartak tovább tehetetlen, kiszolgáltatott áldozatok lenni. Nem akarták megvárni, hogy jeltelen sírba temessék velük és a szeretteikkel együtt a reményt és a szabadság eszméjét. Fellázadtak. Szembeszálltak. Ellenálltak a lemondás, a beletörődés és a félelem csábításának. És bár a szívük mélyén pontosan tudták, hogy a küzdelmük reménytelen, a fegyveres harc vállalásáért pedig súlyos árat kell majd fizetniük, mégis hitték, hogy az áldozat nem lesz hiábavaló. Hogy a szabadság hangja nem lehet pusztába kiáltott szó. És a tömegek feleltek a hívásra. Ezrével, tízezrével tódultak a forradalom lyukas zászlaja alá.

A nagyszüleink történeteiből, vagy a történelemkönyvekből ismerjük az ’56-os események szomorú végét. Nagy Imre kivégzését, a megtorlásokat, a több százezer Nyugatra emigráló magyar históriáját. De, ami az iskolai történelemkönyv egyik fejezetének a végét jelentette, az valójában csak a kezdet volt. Mert 1956 és a szabadság hőseinek harca egész generációk számára nyújtott vigasztalást, jelentett reményt és adott hitet az ellenálláshoz. Több mint 30 évet kellett várni, amíg ’56 céljai és álmai megvalósulhattak, de sikerült. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésén tízezrek hajtottak fejet és újították meg hűségesküjüket 1956 forradalmának és szabadságharcának eszményeire. A rendszerváltással pedig Magyarország belépett a szabad és felnőtt nemzetek sorába.

Éljünk, vagy dolgozzunk bárhol a világban, gondoljunk bármit az élet nagy dolgairól, a hitről, a családról, vagy a politikáról mi magyarok, 1956 emléke közös örökségünk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Akkor is, ha London egyik elegáns éttermében dolgozunk felszolgálóként, vagy, ha egy budapesti angol nyelviskola tanárai és diákjai vagyunk. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy méltóknak kell lennünk ’56 hőseinek áldozataira. Tanuljunk meg élni és felelősen bánni azzal a szabadsággal, amely a pesti srácok, vagy Nagy Imre nélkül ma nem lehetne a miénk. Dolgozzunk, tanuljunk, vállalkozzunk, fejlődjünk, változtassunk és változzunk. Legyen ez az ország olyan, amilyennek mi megálmodjuk, mert a mi hazánk a mi közös felelősségünk.

Amikor itt, egy budapesti angol nyelviskola blogján, fejet hajtunk ’56 ismert és ismeretlen áldozatai előtt és elhelyezünk egy képzeletbeli koszorút a mártírok sírjánál, ne csak a „dicsőséges múltra” gondoljunk. Hanem a jövőre is. Éppúgy, mint 1956 hősei.