Amikor megáll a kés a levegőben és összeomlik a hallgatás üvegfala

Tegnap a feleségemmel a Katona József színházban egy nagyon érdekes és elgondolkodtató darabot láttunk. A Robert Merle, az Üvegfal mögött c. regényéből készült előadás az 1968-as párizsi diáklázadások előestéjének eseményeit dolgozza fel. A Katona színészei az „osztálytermi színházzal” az elmúlt két évben több középiskolában is felléptek és a darabba az ott szerzett tapasztalatokat és élményeket is belegyúrták. Az előadás a közönség aktív bevonásával épül fel és bár nem tolakodóan interaktív, megadja a lehetőséget arra, hogy a nézők résztvevővé váljanak és szabadon elmondhassák a véleményüket. Nem csak az előadásról, hanem azokról a kérdésekről, amelyeket a színészek tolmácsolásában Merle és ’68-as figurái felvetettek. A legérdekesebb pillanatok is ehhez a fordulóponthoz voltak köthetők. Pillanatok, amikor lélegzetvisszafojtva és feszülten figyeltem, hogyan áll meg a kés levegőben…

Az előadás utolsó egyharmadában került fel a táblára az a klasszikus, Victor Hugo-tól kölcsönzött ’68-as jelmondat, amely szerint „amikor a Parlament színházzá változik, akkor kell a színháznak népgyűléssé változnia„. Ennek szellemében az „osztályterem” is pillanatok alatt rögtönzött népgyűléssé alakult át. Az egyik táborba a kis időre drámapedagógusokká lett színészek vezetésével a radikálisok gyűltek össze, akik meg akarják ostromolni a tornyot, a másik oldalra a kompromisszumokkal, „békés megoldással” kiegyezők kerülnek.

A darab itt szűnt meg klasszikus értelemben vett színházzá válni és alakult át az előadás beszélgetéssé és vitafórummá. Nem ment könnyen. Az egész folyamatban az volt a legérdekesebb, hogy a közönség mennyire nehezen oldódott fel. Az első kiszólásokra, részvételre, vagy véleménynyilvánításra ösztönző színészi kérdésekre egyszerűen nem jött válasz. Némaság, dermesztő csend, feszült arcok, ideges fészkelődés a székeken. De vajon miért? Miért választja el az embereket a hallgatás láthatatlan üvegfala egymástól?

Az én válaszom az, hogy az emberek egyszerűen elszoktak attól, hogy fontos és számít a véleményük. Vagy talán soha nem is voltak „rászokva” és „rászoktatva”. A színészeknek hatalmas energiákat kellett mozgósítaniuk, hogy kimozdítsák a nézőket a teljes passzivitásból és valakit, legalább egy embert rávegyenek a véleménynyilvánításra.

De, amikor egy 20 év körüli lány végre megtörte a csendet és megszólalt, szinte azonnal megrepedezett a hallgatás üvegfala és lassan, fokozatosan, egyre több és több ember kapcsolódott be a beszélgetésbe. Az előadásnak ez volt az igazi drámai csúcspontja. Hogy az egymás számára ismeretlen, vadidegen emberek értelmesen, sokszor indulatosan, de nem agresszíven beszélgettek és vitatkoztak egymással.

Csak attól, hogy a közönségnek megadták a lehetőséget arra, hogy beszéljen és az emberek 60-80 perc alatt megtanultak élni ezzel a lehetőséggel, nem csak a hangulatra, az előadásra, hanem magára az emberekre is felszabadító hatással volt. Az arcokról eltűnt a feszültség, a székek sem nyikorogtak tovább a sok fészkelődéstől és oldódni kezdett a gyomorgörcs.

Ugyanazt a feszültséget látom, látjuk nap, mint nap azoknak az embereknek az arcán, akik először jönnek hozzánk. És ugyanezt az oldódási, felszabadulási folyamatot hozza el a legtöbb ember számára a bemutatóóra. Mert a beszéd felszabadító ereje nem csak a szabad és félelem nélküli véleménynyilvánításban, hanem az angol nyelv felszabadult és félelem nélküli használatában is érvényesül.

A Speak! 100% beszéd 0% könyv módszere ugyanarra törekszik, mint a Katona színészei az „osztálytermi színházzal”: fel akarjuk törni a hallgatás kemény dióját. A bemutatóóra ezért az egyik legfontosabb része a beiratkozási folyamatnak. Ez az első olyan pillanat, amikor már nem csak egy hirdetésre, vagy mások elmondására támaszkodhatsz a következő döntési helyzetnél, hanem a saját, személyes tapasztalataidra, élményeidre, benyomásaidra. És az első lehetőséged arra, hogy kipróbáld milyen felszabadultan, gyomorgörcs és izzadó tenyér nélkül kommunikálni angolul.

A bemutatóóra arról szól, hogy „beleszagolj” a levegőbe és működés közben figyeld meg a módszert és a rendszert. Nem passzív közönségként, hanem aktív résztvevőként, hiszen a tanfolyam során sem azt várjuk el tőled, hogy csendben üldögélj, teszteket töltögess, könyveket olvass és jegyzetelj.

Ha az a cél, hogy meg merj és tudj szólalni angolul, akkor nem lehetsz a saját tanulásod „közönsége”, külső szemlélője és nem támaszkodhatsz kizárólag könyvekre, vagy tesztekre. Mert, ahogy a szabad véleménynyilvánítás jogának gyakorlásához is beszélned kell, úgy angolul beszélni is csak beszéd közben lehet megtanulni.

Ha szeretnél félelem és hosszú kínos csendek nélkül kommunikálni angolul, akkor Neked is a bemutatóóra lesz az a pillanat, amikor az évek óta épülő némaság üvegfala először repedezik meg, hogy végül darabokra hullva zuhanjon a semmibe. Oda, ahová való.