Egy hadseregnyi baba, Meldrum-ház és a fantom: Londonban jártam – 1. rész

Kép forrássa: Canva-canva.com

Ha utazásról van szó, szeretek új országokat felfedezni, és olyan úti célt választani, ahol korábban még nem jártam. Ennek ellenére vannak helyek, amiket sosem tudok megunni, és időről időre visszatérek – hiába szerepel még rengeteg város a bakancslistámon. London az egyik legnagyobb kedvencem, tizennyolc évesen jártam itt először, és azonnal elvarázsolt. Legutóbb szinte már úgy tértem vissza, mintha hazamennék. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy annyi programot egyetlen helyi sem zsúfol bele néhány napba, mint én – de minden percét ki akartam élvezni. És most mindent el is mesélek róla!

Ritka, hogy ennyire konkrét tervekkel vágjak neki egy utazásnak. Persze általában van elképzelésem arról, mit szeretnék megnézni, de ezúttal valahogy jobban be volt táblázva az a néhány nap, amit Londonban töltöttünk, mint máskor. Ahogy már említettem, nem először (és biztosan nem is utoljára) jártam a városban, így már szinte a helyiek magabiztosságával közlekedtem az ismerős helyeken. Visszatérő turistaként az sem nyomasztott, hogy a kötelező látnivalókat is meg kell nézni – a legtöbbet ugyanis már korábban letudtuk. Bár úgy tűnik, itt sosem lehet kifogyni a programokból: a megnézendő dolgok listája nemhogy csökkenne egy-egy utazás alkalmával, inkább minden alkalommal újabb tíz tétellel bővül.

A szállásunk a Cromwell Roadon volt, mindössze pár percre egy metrómegállótól, így a város legnyüzsgőbb részei alig húsz perc alatt elérhetők voltak. Az érkezés napjára nem terveztünk semmit, délután elfoglaltuk a szobánkat, majd kitaláltuk, hogy sétálunk egyet a belvárosban. A Piccadilly Circus volt az első megállónk, amin gyorsan átverekedtük magunkat, akár a tőzsgyökeres londoniak, akik számára valószínűleg rémálom lehet itt átvágni. A tér tele van turistákkal, mindenféle utcai zenésszel és különböző mutatványosokkal. Azért persze lőttünk néhány képet, majd az irányt a Haymarket felé vettük, ahol belebotlottunk a His Majesty’s Theatre színházba, ahová később vissza is tértünk, de erről majd később. 

Pár perc múlva már a Trafalgar Square-en találtuk magunkat, ahol szintén óriási volt a felhajtás, kirakodóvásár és különböző street food kocsik várták az éhes látogatókat. Mi azonban tovább andalogtunk a Whitehallon, bekukucskáltunk a Downing Streetre – pontosabban megállapítottuk, hogy valahol ott van az ezernyi őr és a vasrács mögött. Ezután megpillantottuk a Big Bent, végre állványok nélkül, teljes pompájában. Integettünk neki, és a folyóparton folytattuk utunkat egészen a Golden Jubilee Bridge-ig, amin át is keltünk a túlpartra, közben elkészítettem életem fotóját a városról az aranyszínű naplementében. 

Itt már kellően elfáradtunk ahhoz, hogy metróra pattanjunk, de még mielőtt a szálloda felé vettük volna az irányt, tettük egy kis kitérőt a Paddington Stationre, ami természetesen abszolút nem esett útba, de látnom kellett Paddington mackó szobrát. Itt egyébként egy vasútállomás található, ezért elég nagy volt a jövés-menés, és kellett egy kis türelem ahhoz, hogy megtaláljuk. Hogy a Passington ajándékboltban mennyit költöttem, azt inkább nem írom le, de azért figyelmeztetek mindenkit, legalább egy macis kulcstartó nélkül lehetetlen távozni.

A következő napot úgy vártam, mint egy kisiskolás, mert nyitásra a Kensington High Streeten található Design Museumba voltunk hivatalosak, ahol Barbie kiállítás volt. Nos, itt nagyjából ezerkétszáz képet lőttem, és legalább másfél órát töltöttünk bent. Elképesztően látványos volt, több száz baba volt kiállítva, és mindent megtudhattunk a világ leghíresebb játékáról. De inkább beszéljenek a fotók, mert úgy érzem bármit írok, nem tudom hitelesen átadni az élményt:

Az ajándékboltot itt is kifosztottam, ahogy illik.

Ezek után én szó szerint rózsaszínben láttam a világot, és jól esett a séta a környéken, ami egyáltalán nem egy turistás negyed Londonban. A Holland Villas Roadnál lyukadtunk ki, persze mi pontosan tudtuk, mit keresünk errefelé, egy ikonikus házat, amiről a magyarok nagy többsége pontosan tudja, hogy kinek az otthona volt:

Na, ismerős? Jó, talán nem minden korosztály számára egyértelmű, de ez bizony az az épület, ahol a Csengetett, Mylord? című tévésorozat külső jeleneteit forgatták a kilencvenes években. Bevallom, kicsit aggódtam, mert nem túl udvarias dolog egy random házat fényképezni, de szerencsére senkit nem zavartunk meg. Abban sem voltam biztos, hogy a lakók vajon tudják-e, miért zarándokol el ide néha egy-egy magyar csapat, ugyanis köztudott, hogy ez az angol sorozat sokkal népszerűbb volt Magyarországon, mint az angoloknál. Én már gyerekkoromban is imádtam, habár nem biztos, hogy sokat értettem akkor a poénokból, de felnőtt fejjel is rengetegszer újranéztem, és azóta is nagy kedvencem.

Nagyon vártam már az estét, ugyanis olyat csináltam, amit még sosem: színházba mentem egy külföldi országban! Korábban említettem, hogy még visszatérünk a His Majesty’s Theatre színházra, ahol azt hiszem, talán az egyik legikonikusabb musicalt néztük meg: Az Operaház Fantomját. Nem állítanám, hogy hatalmas musical rajongó lennék, de azért van néhány, ami belopta magát a szívembe, a fantom pedig a kedvencem közülük. Egy hirtelen ötlettől vezérelve váltottunk rá jegyet még otthon, online. Már itt elcsodálkoztam azon, hogy az angolok mennyire a jövőben élnek, ugyanis a jegyvásárlós oldalon arra is volt lehetőség, hogy kép alapján válasszuk ki a nekünk megfelelő helyet, jobban mondva meg lehetett nézni, hogy az adott székből milyen a rálátás a színpadra. 

Szépen kiöltöztünk. és kezdés előtt húsz perccel már a színháznál voltunk. Nagyon okosan oldják meg itt az ültetést, mert a különböző jegytípusokhoz más és más bejárat tartozik, így nincs tolongás az épületben. Könnyen megtaláltuk a helyünket, habár furcsálltuk, hogy nincs ruhatár, ezért a kabátunkat az ülés alatt helyeztük el. Az is fura volt, hogy a közönség mennyire más volt, mint amihez otthon hozzászoktunk. Itt nem élére vasalt ingben és fegyelmezett sorokban foglalnak helyet az emberek, hanem sokkal szabadabban öltöznek, sőt, popcornt esznek és bort isznak előadás közben! Tudom, elsőre engem is sokkolt, de ennek ellenére teljesen kulturált volt a közönség, nem zavart minket senki a szórakozásban. Ja, hogy a darab milyen volt? Leírhatatlan! Egyszerűen zseniális, de be kell vallanom, próbára tette az angoltudásomat. Persze olyan szempontból könnyített helyzetben voltam, hogy a dalokat és a történetet ismertem magyarul, így nem maradtam le semmiről. De ha fejleszteni akarod a hallásértésedet, nézz meg egy musicalt, felirat nélkül. Nem egyszerű!

Remélem eddig örömmel olvastad a londoni útinaplómat! Nemsokára érkezem a második résszel, amiben elmesélem, hogy találkoztam Elton Johnnal!

Annyira felszabadító volt úgy utazni Londonba, hogy közben nem kellett aggódnom azon, hogy meg tudom-e értetni magam! Ismerős ez az érzés? Vagy egyelőre még csak álom a számodra? A magabiztos nyelvtudás nem elérhetetlen, csak egy megfelelő módszer kell hozzá. Ajánljuk magunkat, és 100% beszéd, 0% könyv módszerünket! Tedd meg az első lépést egy díjmentes online angol bemutatóórával, ahol magad is kipróbálhatod. Kattints a részletekért. Minden részletet megtalálsz itt, csak kattints.

Gerenda Ingrid
szövegíró