Alább mindenki számára vágatlanul közzétesszük egy 17 éves középiskolás diákunk naplójegyzetét az angol tanfolyamunkról, melyet megosztott velünk. Szerintünk emiatt érdemes angol nyelviskolában dolgozni. Könnyeket csalt a szemünkbe.

“Azon gondolkozom, hogy talán pont ez lesz a 10. éve annak, hogy elkezdtem angolul tanulni az iskolában. Aki ezt olvassa, most biztos azt hiszi, hogy nahátakkordejóltudok!, de sajnos nem.
Szóval az élet azzal a csodásan szellemes ajándékkal lepett meg ezen jeles év alkalmából, hogy tíz év elteltével végre számot adhatok a közoktatásban megszerzett tudásomról egy rendkívül jubileumi angol emelt szintű érettségi keretei között.

Tényleg szuper lehetőség, csak kár, hogy az évek múltán cserébe nem készített fel rá senki.

Na, hol is kezdjem?

Az egész ott kezdődött, hogy alsóban megtanultam a színeket és a számokat egytől tizenkettőig. Később talán még azt is, hogyan kell bemutatkozni, és ahogyan az évek teltek, egyre nagyobb számokat mondtam, amikor az életkoromról nyilatkoztam, de sajnos ebben ki is merült minden, amit az iskolában tanultam.

Már nem mintha nem lett volna munka a suliban az angolórákon! Igazából mindig vért izzadtunk a sok hülye feladaton, tehát még arról sincs szó, hogy nem figyeltem volna az órákon, vagy nem akartam volna a feladatomat végezni (és itt persze nem csak egyes számban beszélek), de úgy gondolom, nem sokat segített nyelvi előrehaladásomban az, hogy 11 éven át változó termekben, más, tanároktól, tankönyvekből, növekvő életkorban tanultuk az angolt ugyanúgy: néztük a könyvet, a tanár ledarálta a tananyagot, aztán jöttek a feladatok, amiket senki se értett, de vagy bemagolt, vagy magántanárhoz járt, vagy rossz jegyeket kapott angolból. Egy szó mint száz, nem emlékszem arra, hogy bármi használhatót valaha is tanítottak volna nekem az iskolában.

Na, hát szóval valahogy így kerültem a Speak! angol nyelviskolába.

Az első óra előtt amúgy kicsit szkeptikus voltam, mert annyit tudtam, hogy az angol nyelvtanfolyamon ketten leszünk összesen (NEMÁHNEMAKAROKSZEREPELNI!), és ha ez nem lenne elég, csoporttársam személyében egy két(három?)-gyerekes anyuka érkezett meg a helyszínre. Gondoltam, hogy na, ez most aztán biztos szuper lesz, minden bizonnyal megvalósítjuk az angol nyelviskola eszméjét és jó sokat fogunk beszélgetni, mert rendkívül sok közös témánk van.

Az a vicces, hogy tényleg így történt.

angol-nyelviskola-rebeka

Az első meglepetés (persze nem volt az, nyilván tudtam előre, de mégiscsak ott ért el hozzám legelőször a meglepetés valódi hulláma!) az volt, hogy itt nem lesz tankönyv, csak füzet, meg néha pár szükséges segédanyag, azt hiszem, ez volt az első mérföldkő, amikor éreztem, hogy tök más lesz minden, ugyanis tudniillik az általános és középiskolai tanárok zöme nem tud könyv nélkül órát tartani, ha valakinél az órán nincs könyv, annak lőttek, elveszti a fonalat az órán, hiszen a sztori nem a tanulók és a tanár között folyik, hanem a tankönyvben. Hát, itt ilyen nincs! Basszus, oda kell figyelnem az órán – gondoltam, de aztán elkezdődött az óra, és annyira odafigyeltem, hogy nem volt időm nem odafigyelni.

Az első órai feladatunk egy olvasási gyakorlat volt, mondjuk én nem értek hozzá, biztos vannak mélyebb vonatkozásai, mindenesetre annyit észleltem, hogy olvastunk, de a feladat közel sem volt ennyire egyszerű. Egyszerre ugyan csak egyvalakinek kellett olvasni, de addig a másiknak is iszonyúan oda kellett figyelnie, nem fejtem ki a pontos feladatot, megtudja mindenki, aki beiratkozik a Speak! angol nyelviskolába, annyit viszont elmondhatok, hogy rettenetesen megkövetelik, hogy a szöveget, amit olvasol, a mondatokat, amiket mondasz, feltétlenül érts. Ha a hangod egy mondat angolról magyarra való lefordítása közben épphogy meginog, a tanár biztosan rákérdez, és nem hagy kétségek között egy szó vagy egy nyelvtani szerkezet jelentését illetően (persze nem kell végletekbe esni, hiszen a mondatalkotásnál a tanár nem hajlandó szótárként funkcionálni, mindenki mondjon csak olyan mondatokat, amilyeneket tud!). A vért izzadtatós, szívatós feladat után elkezdtünk nyelvtannal foglalkozni, a present simple-lel kezdtük. Először arra gondoltam, hogy mennyire béna már, én haladó vagyok, és present simple? Ezt már tudtam alsóban is! Persze aztán kiderült, hogy még ez az az ún. egyszerű nyelvtan is annyi nehézséget tud okozni, hogy még így, a haladó csoportban is a felét elrontottam ennek. De! Hamar belejöttem. Nagyon-nagyon praktikus volt és tetszett, hogy a nyelvtan egyes használati területeit külön-külön megbeszéltük, úgy, ahogyan összeszedve a nyelvtant én még sohasem láttam, mindent részletesen kiveséztûnk, (még akkor is, ha teljesen evidens, hogy mindenki használja), példamondatokat írtunk, majd ezek után következett a véget nem érő egymást való kérdezgetés, ami közben a tanár szavát alig lehetett hallani. Amikor már az egyik szerkezetet kellőképp begyakoroltuk, következhetett a következő, ami megint szintén irtó nehéz volt, de a 10. mondat után már csak úgy sziporkáztunk. Addig-addig ment ez a végtelennek tűnő párbeszéd kettőnk között, hogy észre se vettük, lejárt az idő, legközelebb folytatjuk a present simple-t, és én esküszöm, vártam már a következő mondatot, hogy kreatívabbnál kreatívabb mondatokkal pusztíthassuk egymás agyát! Ja, amúgy rengeteg házit kaptunk. RENGETEGET.

(A két szombati óra között egyébként 4 rendes órám is volt az iskolában, és azt kell, hogy mondjam, a dolog odáig fajult, hogy a hét közepén a tanárom már megkérdezte: “Rebeka, mi történt veled, hogy ennyit beszélsz?”)

A második angol tanfolyam óráról rendkívül rutinosan el is késtem, de nem volt vele semmi probléma, sokkal inkább lehetett arra koncentrálni, hogy jé, négyen lettünk! Örültem az új csoporttársaknak, és miután mindenki bemutatkozott egymásnak, ott folytattuk, ahol előző órán abbahagytuk. A becsatlakozók is hamar megértették, miről van szó, hiszen az óra, mint legutóbb is, folyamatosan csak kommunikációval telt, nem pedig mondjuk egy füzetbe firkantott jegyzetből való nézegetésből.

Azt gondoltam, így, hogy négyen voltunk az órán, azt hittem, nehéz lesz, hiszen a tanári figyelemnek majd osztoznia kell rajtunk, de még ha így is volt, ez nem okozott gondot, ugyanis (érthetetlen, hogyan), minden bizonytalan és helytelen mondatnál a tanár rögtön ugrott, és mindenre rákérdezett, de gyökerestül. Elismételtette a mondatot akár 10-szer, amíg értelmes nem lett, de soha nem hagyta, hogy valamit csak úgy hibásan kimondjuk és ráhagyjuk, hogy oké, az úgy jó lesz. A hibákért megérdemelt “büntetés”ről is szeretnék kicsit szólni. Rendesen, a középiskolában például, ha valaki nem tud valamit, ha óra van, vagy semmit, ha dolgozat van, maximum rossz jegyet kap. Na, hát itt nincsenek a könyvvel együtt jegyek sem, viszont irtózatos számonkérés igen! Ha valaki valamit nem tud, a büntetése általában az, hogy több mondatot kell alkotnia, mint amennyit a feladat szerint eleve kellett volna, vagy éppen újra és újra el kell olvasnia azt a cikknyi hosszúságú szöveget, amiben akár egyetlen szót is elrontott, amikor szómagyarázatra került sor. Szerintem ez ezerszer jobb, mint az, ami a suliban van, mert bár az ember először felüvölt és kiakad, hogy MI, NEMÁR, azért megcsinálja a feladatot, és nincs is jobb érzés, mint tanulni a saját hibáinkból. Ezt a bölcsességet pedig valóban egy angol nyelvtanfolyamon tanultam meg, vicces, de akkor is igaz, és bár hangozhat érzelgősnek, úgy érzem, mintha az angol nyelvtudásom növekedésével valahogy az angol nyelvhez és a kommunikációhoz való viszonyom is fejlődne.
Kíváncsi vagyok, milyen további felismeréseket tartogat számomra a harmadik óra az angol nyelviskolában!”

Share This