Aranyparti kiruccanás extrákkal, avagy mikor sétál le 300 ember a MÁV hathatós közreműködésével és minden előzmény nélkül Európa térképéről?- Speak! angol nyelviskola

A hétvége előtt elkezdtem gondolkodni azon, hogy a beígért délibábfakasztó hőség elől lemeneküljek-e a Balatonra. Ahogy elképzeltem magamat a kellemesen meleg vízben, vagy a fák árnyékában, egy könyvvel és egy jéghideg sörrel a kezemben, már nem volt visszaút. Az volt a terv, hogy szombaton, egy hajnali vonattal elindulok, és 10-kor akár már csobbanhatok is. A MÁV persze nem így gondolta. És tett róla, hogy kb. 2-300 embernek egy jó adagnyi idegeskedéssel induljon a pihenése. Nekem viszont -igaz, hogy csak délre értem le az Aranypartra- legalább lett egy jó sztorim.

Még a vonaton derült ki -ahol a pótjegy ellenére sem volt ülő, de még állóhely se nagyon-, hogy vágányfelújítás miatt Lepsényben át kell szállni vonatpótló buszokra. Annak rendje és módja szerint 10 perc késéssel be is futottunk a lepsényi állomásra, ahol mindenki illedelmesen leszállt és körülnézett.

Sehol egy tájékoztató tábla, sehol egy ember, aki esetleg útbaigazítani a kedves utasokat. A megerősödő szélben, a felújításból hátramaradt porból előbb pró porfelhők, majd valóságos porvihar támadt 0-ra csökkentve a látótávolságot és Walking Dead-essé az egész tájat.

Aztán egy bátor ember megindult Pest felé és egyre többen csatlakoztak hozzá. Mivel jobb ötletem nem volt, én is elindultam a tömeg után. Igyekeztem csukva tartani a számat és nyitva a szememet, hátha észreveszem a pótlóbuszokat, de leginkább csak mentem az előttem menetelők után.

Aztán amikor feltűnt az első Volán-busz sziluettje a szervezett, békés menetelés őrült, vérszomjas káosszá változott. Az emberek egymást taposták, és mint egy rendes hollywood-i katasztrófafilmben, felharsant az első ordibálás és elkezdtek sírni a gyerekek. Dante pokla a magyar ugaron.

A nagy tülekedés közben egyszer csak észrevettem egy tanácstalanul álldogáló, nagy szemeket meresztgető és láthatóan egy másik bolygóról –mint utóbb kiderült csak egy másik országból- jött srácot. Két dolog látszott rajta: a megdöbbenés és az, hogy a következő 2 napban is ott fog állni és azon fog gondolkodni, hogy vajon még mindig Európában van-e, vagy időközben lesétált a térképről.

Odamentem hozzá és a megérzéseimre hallgatva angolul bemutatkoztam neki, majd megkérdeztem: miben segíthetek? Az arca valósággal felragyogott. Gyorsan elmagyaráztam neki a szitut, majd miután kiderült, hogy ő is Siófokra készül felajánlottam neki, hogy menjünk együtt. Nagy nehezen találtunk magunknak helyet és

Az egész sztoriban nem a Magyar Államvasutak produkciója, vagy az emberek viselkedése volt a legérdekesebb. Aki ült már vonaton és látott 30-35 fokban, lassú tűzön főzött, fáradt és dühös embereket, annak ez a kis lepsényi kitérő fel se tűnt volna.

Nekem is csak akkor vált a story megszokásból megfigyeléssé, amikor kiszúrtam a srácot. A srácot, aki senkit nem érdekelt.  A szemmel láthatóan eltévedt srácot, aki se a MÁV-ot, se a pótlóbuszt vezető sofőröket, se a túlélésért és a légkondis buszos helyekért ölre menő utasokat nem érdekelte. Nem tudom mi történt volna Pierre-el –merthogy így hívják a srácot-, ha nem fogom karon és rángatom be az egyik buszba. Valószínűleg valahogy elverekedte volna magát Siófokra, de az is elég valószínű, hogy utoljára jött volna hozzánk nyaralni.

Politikusok és közéleti szereplők sokszor kinyilatkoztatják, hogy az lenne a cél, hogy Magyarország közelebb kerüljön Európához gazdasági és társadalmi értelemben. És az ilyen lepsényi kitérők után jön a kijózanító felismerés, hogy minden uniós pénz, évtizedes kormányzati erőfeszítés és szép szólam ellenére iszonyatosan távol még ez a cél.

Mert ehhez a célhoz először is a fejekben kellene rendet tenni és a mentalitásunkon kellene változtatnunk. És azt gondolom, hogy ez a kultúra-váltás hiányzik a nyelvtanulásban, a nyelvtanuláshoz való hozzáállásban is. Nem ismerjük fel, hogy a nyelvtudás nem kizárólag, sőt elsősorban nem azért fontos, mert jól mutat a nyelvvizsga az önéletrajzban, hanem azért, hogy „elérjük Európát”.

Hogy tudjunk segíteni egy bajbajutott luxemburgi srácnak, akit magára hagytak a lepsényi pusztán. Hogy értsük a világ –egyik- közös nyelvét és mi is kapcsolatot tudjunk teremteni a világgal, hogy megértsenek minket.

Egyetlen angol nyelviskola és angol nyelvtanfolyam, legyen az mégoly elkötelezett és jól felépített is, mint a Speak! és a 100% beszéd, 0% könyv módszer, nem képes megváltoztatni egész Magyarország hozzáállását. De elindíthatjuk a változást, amit látni szeretnénk magunk körül. Csinálhatunk egy olyan oktatási programot, ami a valódi élet, valódi helyzeteire készít fel és egy olyan angol nyelviskola modelljét alkothatjuk meg, ahol nem csak érdemes, de jó is tanulni.

Azért, mert kitárja a diákok előtt a világ kapuit, elérhető célokat formál gyerekkori álmokból és sikerélményt ad minden egyes nap, hogy ne muszájból, hanem örömből tanulhass. A jó angol nyelviskola ilyen. És mi jó angol nyelviskola akarunk lenni. Pierre miatt és miattad is.