Mindannyian egyedül vagyunk? Egy angol nyelviskola gondolatai a magányról, egyedüllétről és a jó társ fontosságáról

A magány súlyos és nehéz állapot, amivel nehezen birkózik meg az ember. Egyedül le lehet élni egy többé-kevésbé boldog életet, de visszavonhatatlan magányban ez csak keveseknek sikerül. Talán senkinek. És miközben gyakran szorongunk amiatt, hogy nincs társunk, vagy kívülállónak érezzük magunkat a munkahelyünkön, viszonylag ritkán töprengünk el, hogy valójában mennyire egyedül vagyunk mindnyájan. Hiszen mindannyian egy védett, Föld nevű burokban élünk, de a sokszor végtelennek hitt világunk valójában nagyon is véges és jelenlegi tudásunk szerint is sok százmilliónyi más, a miénkhez hasonló világ létezik mellettünk, velünk párhuzamosan. Az Univerzum megszámlálhatatlan galaxisa, felfoghatatlanul sok csillaga és bolygója viszont egyelőre számunkra nem csak elérhetetlen, de „néma” és fényévekben sem mérhető „távolságra” van tőlünk. Legalábbis egyelőre. De vajon tényleg egyedül vagyunk a világegyetemben? És, ha belegondolunk ebbe a szédítő kozmikus magányba, vajon másként látjuk önmagunkat és a másokhoz fűződő kapcsolatainkat? Egy angol nyelviskola gondolatai magányról, egyedüllétről és a jó társ fontosságáról.

Vajon mit érezhettek az őseink akkor, amikor először tekintettek fel a mélysötét égbolton ragyogó csillagok ezreire? Vajon mit láthattak ők, amikor még nem takarta el a többi naprendszer fénylő vörös órásainak távoli fénysugarait az ember alkotta fények tolakodása? Félelmet? Magányt? A világot irányító hatalmas erő iránti tiszteletet? Nem tudjuk.

Az biztos, hogy az ember azóta kutatja a világegyetem titkait, amióta ráébredt saját értelmére. Már az ősi barlangrajzokon is megtalálhatók asztronómiai szimbólumok, bolygók és csillagok, ahogy az ókori Babilon fejlett csillagászati ismeretei, Galileo Galilei, vagy Kopernikusz éles szemű megfigyelései is erről a szüntelen, korszakokon átívelő keresésről árulkodnak. De vajon miért olyan fontos, hogy kifürkésszük az Univerzum titkait? Miért teszünk ekkora szellemi és anyagi erőfeszítéseket azért, hogy megtudjuk „mi van odakint”, ha sokszor azzal sem boldogulunk túl jól, ami „idebent van”?

Mert gondoljunk bármit a világ keletkezéséről, ősrobbanásról, intelligens tervezésről, Istenről vagy istenekről, szerintem a szívünk mélyén nem tudjuk, vagy legalábbis nem akarjuk elfogadni, hogy egyedül vagyunk „a nagy semmiben”. Ahogy abba sem tudunk beletörődni, hogy nincs értelme, célja a létezésünknek, a világban pedig lehet, hogy nem a rend, hanem a káosz az úr, az ember azzal a gondolattal sem tud mit kezdeni, hogy egyedül van. Hogy egyedül van a szó szerint a végtelenségig táguló néma és vigasztalan sötétségben.

Talán nem ez a beletörődésre való képtelenség motiválja a fanatikus UFO-hívőket, akik sokszor egy életen át az idegenek érkezésére várnak és a Föld összes nyelvére lefordított üdvözlőüzeneteket készítésével ütik el az időt? Talán nem ez az el nem fogadás inspirálta a NASA munkatársait, akik a naprendszerünk elhagyására felkészített űrszondával együtt Beatles-lemezeket is fellőttek?

Szociális, érző és értő lényekként egyszerűen nem bírjuk a magányt. De tulajdonképpen mit is várunk a „nem-magány” állapotától? Szerintem mi emberek, amikor szinte megszállottan kutatunk egy szerető, megértő, vagy védelmező társ után, valójában tanú után kutatunk. Egy olyan másik ember után, aki tanúja lehet az életünk boldog-szomorú pillanatainak. Mert a társunk jelenléte, figyelme, véleménye, reakciója, öröme és bánata által nyer értelmet az életünk. Ahogy az ő élete is csak velünk válik teljessé.

És, ha kozmikus léptékben még valószínűleg hosszú évtizedekig barátkoznunk kell a magány gondolatával, földi életünk során mi magunk tehetünk azért, hogy csökkentsük az elszigeteltségünket. Összeismerkedhetünk a szomszédjainkkal, barátokat szerezhetünk és minden tőlünk telhetőt elkövethetünk azért, hogy szorosabbra fűzzük a szerelmünkhöz fűződő lelki kötelékeinket. Tagjai lehetünk civil szervezeteknek, vallási közösségeknek, művészetpártoló egyesületeknek, politikai pártoknak, vagy önkéntes sütő-főző társaságoknak. Egyetemi tanulmányaink időszaka alatt választhatjuk a kollégiumot a garzonalbérlet, a pénteki bulikat a magányos könyvtárazás helyett.

Vagy ki is léphetünk a konvenciók korlátai közül és a „nyakunkba vehetjük a világot”. Utazhatunk, felfedezhetünk idegen kultúrákat, távoli országokat, és megismerkedhetünk másként gondolkodó, érző, más nyelven beszélő, ismeretlen emberekkel. Hogy az általunk ismert és megismerhető világban egy picit kevésbé magányosan és sokkal otthonosabban érezzük magunkat.

Angoltudás nélkül persze ez utóbbi egy picit nehezebb lesz. És, ha a világegyetem megismerésének mélyén a kozmikus magány elkerülésének mélyen emberi mozzanatát látjuk, akkor miért választanánk az egyéni nyelvtanulást, ha egy másik, közösségibb úton is elindulhatnánk a célunk felé?

Miért nem az a cél, hogy egy olyan angol nyelviskola tanfolyamát válasszuk, ahol nem csak profi és törődő tanárt, de elkötelezett és motivált társakat is kaphatunk magunk mellé?

Miért nem az a cél, hogy egy olyan angol nyelviskola tanfolyamát válasszuk, ahol nem egyedül kell szembenéznünk a kihívásokkal, hanem van kihez szólnunk és van kitől segítséget kérnünk?

És miért nem az a cél, hogy egy olyan angol nyelviskola tanfolyamát válasszuk, ahol a cél nem a papír, hanem a valódi tudás megszerzése és ahol a magabiztos nyelvtudás megszerzéséhez vezető út a társakkal való valódi kommunikációval van kikövezve?

Másképpen megfogalmazva a kérdést: vajon mikor jön el az a nap, amikor a Speak! angol nyelviskola 100% beszéd, 0% könyv alapelvű nyelvoktatási módszereit küldik fel az űrbe egy a naprendszer határait elhagyni készülő űrszonda fedélzetén?