A magányos erőd megházasodik- Speak! angol nyelviskola

Rettenetesen bénán csajoztam a középiskolában. Reménytelenül romantikus és érzelgős voltam, amit a nők csak papíron várnak el a férfiaktól. Mindig olyan szekerek után futottam, amik nem akartak felvenni. Virágot vettem, szerelmes verseket és leveleket írtam és szinte megszállottan igyekeztem jó barát, megértő társ lenni. Ezzel a stratégiával rengeteg lány barátom lett, de barátnőm egy sem. Élveztem a társasági életet, a házibulikat, koncerteket, városligeti sörözéseket, de szerelem-ügyben magányos erőd maradtam. Aztán észrevétlenül minden megváltozott. És még akarnom sem kellett…

Amikor a kilátástalan próbálkozások aktái már ember nagyságú papírhegyként tornyosultak a szobám sarkában, nyaralni ment a család a Balatonra. A hátizsákomban csak az elolvasandó könyvek és egy nagy adag frusztráció lapult. Nem számítottam semmi jóra és persze fogalmam sem volt róla, hogy ez a nyaralás más lesz, mint a többi. És, hogy semmi sem lesz olyan, mint azelőtt.

A harmadik napon vettem észre Őt. Utólag elmesélte, hogy ő már a legelső alkalommal kiszúrt engem, ahogy a nagy tölgyfa árnyékában ülve olvasok. A negyedik napon már csak alibiből vittem magammal könyvet a strandra – csak őt néztem. Az ötödik napon odajött hozzám. Beszélgetni kezdtünk. Biztos ismerős lesz, amit most írok, de úgy éreztem, hogy megszűnik körülöttünk a világ. Hogy csak mi ketten vagyunk. A hatodik napon már tudtam, hogy senki más nem érdekel és soha nem is fog érdekelni. Az elutazás napján pedig annak biztos tudatában intettünk búcsút egymásnak, hogy az életünk fonalai kibogozhatatlanul összegabalyodtak. 4 éve, egy forró, augusztusi napon házasodtunk össze.

Ez a story egészen máshogy is alakulhatott volna. Az Ő bátorsága, kezdeményezőkészsége nélkül más irányt is vehetett volna a történet, de az, hogy végül így alakult, sok minden máson is múlt. Például a rossz tapasztalatokon.

A kudarcokon. A rettenetesen béna csajozási szokásaimon és az évek alatt felhalmozott „love” aktakupacon. A rengeteg hiába való próbálkozáson és lepattanáson. Mert ezekből a kínos, bátortalan és megmosolyogtató kísérletekből sok mindent tanultam és mire eljött a pillanat, már legalább azt tudtam mit ne csináljak.

Nyilvánvalóan nem azt szűrtem le a múltból, hogy pl. ne vigyek virágot az első randira. De megtanultam kordában tartani, fegyelmezni az érzéseimet. Megtanultam, hogy túl korán túl sokat nem érdemes rázúdítani magamból másokra. És azon a balatoni nyáron azt is megtanultam, hogy soha, egyetlen percre sem szabad feladni a boldogság keresését.

Ahogy semmi mást sem. Higgyünk bármilyen istenben, a túlvilági létezésben, vagy akár a karmában, itt és most csak azt tudhatjuk biztosan, hogy ez az egy életünk van. Egy életünk, amit meg kell töltetünk örömmel, boldogsággal, sikerekkel, értelmes célokkal, feladatokkal, szerelemmel. És kudarcokkal, csalódásokkal, próbálkozásokkal, pofára esésekkel, mert ezekből tanulunk, és ettől tudjuk majd értékelni azokat a pillanatokat, amikor sikerül. Rá kellett döbbennem, hogy a célba érés nem csak azon múlik, hogy mennyire akarjuk. Azon is, hogy mennyi tapasztalatot, tudást gyűjtünk, és hány problémát oldunk meg az odavezető úton.

Ha mindezt rávetítjük a nyelvtanulásra, nagyon hasonló a helyzet. Hallom, olvasom, látom és tapasztalom, hogy az emberek tele vannak félelemmel, kudarcokkal. A legtöbb ember háta mögött évek, évtizedek óta húzódó, hasztalan tanulási folyamat van. Miért hasztalan? Mert a többség számára a legalapvetőbb kommunikáció is kínszenvedést okoz angolul: az emberek egyszerűen nem mernek, vagy nem képesek megszólalni.

Most belemehetnénk a szakmai részletekbe, összehasonlíthatnánk egyik módszert a másikkal, kereshetnénk nagyítóval a különbségeket angol nyelviskola és angol nyelviskola között. De mi lenne, ha az egész problémára, kudarcsorozatra inkább úgy tekintenénk, mint tapasztalatra?  Egy olyan tapasztalatra, ami a „béna csajozási szokásoktól” a „boldog házasságig” vezető úton került elénk és nincs más dolgunk, mint tanulni belőle?

És itt nem csak a módszerekről van szó. A hozzáállásról is. Arról, hogyha kudarc ér minket, ne menekülésre legyen beprogramozva az agyunk, hanem a megoldáskeresésre. Arról, hogy miért fontos akkor is tovább csinálni és nyitottnak maradni az újra, ha rengeteg rossz tapasztalat és csalódás ért minket korábban.

Amikor belevágtunk a Speak! angol nyelviskola megalapításába, nem gondoltuk, hogy a tanítás szakmai alapjainak lefektetésénél és a szolgáltatás felépítésénél lesz fontosabb feladatunk. De kiderült, hogy a jó módszerrel egyenértékű a diákjaink korábbi rossz tapasztalatainak, sérüléseinek kezelése és az, hogy érzelmileg is helyes pályára állítsuk a tanulási folyamatot.

 A 100% beszéd, 0% könyv a legtöbbetek számára nem a kezdet, hanem az újrakezdés. Mi pedig –felelősségtudó angol nyelviskola lévén- azon dolgozunk, hogy egyre több embernek adjuk meg az újrakezdés esélyét, amit mindenki megérdemel.