Mindenki másképp egyforma? Egy angol nyelviskola gondolatai egyéniségről, egyformaságról és a választás szabadságáról

Mindannyian egyéniségek vagyunk. Egyedi, megismételhetetlen teremtmények, sajátos belső és külső felépítéssel, félreismerhetetlen azonosító jelekkel. Ahogy a természetben sem fordul elő kétszer ugyanolyan mintázatú hópehely, úgy nincs két egyforma emberi DNS, ujjlenyomat, vagy lélek sem. Mégis, sokkal több köt össze minket, embereket egymással, mint ami elválaszt. Ma arra keressük a választ, hogy vajon miért fordítunk több időt, pénzt és energiát a különbségek kihangsúlyozására, mint a kötelékek keresésére? Másként megfogalmazva a kérdést: valóban annyira különbözünk egymástól, mint gondoljuk, vagy inkább csak mindenki másképp egyforma? Egy angol nyelviskola gondolatai egyéniségről, egyformaságról és a választás szabadságáról.

Olyan világban élünk, amely az egyediség és az egyéniség mindenhatóságát hirdeti. „Valósítsd meg önmagad!”. „Légy a magad ura!”. „Mutasd meg a világnak, hogy ki vagy!”. „Vállald fel, hogy más vagy, mint a többiek.” Filmek, dalok, divattrendek, reklámok, politikusi beszédek- mintha a csapból is az egyéniség elixírje folyna víz helyett. De vajon mi az oka ennek? Miért tartjuk ennyire sokra az egyediséget?

Az Én kultusza a nyugati kultúra és civilizáció fejlődési pályájának természetes állomása és egyúttal a felvilágosodás óta tartó szellemi változások esszenciája. A modern individualizmus gyökerei Descart, minden középiskolás által ismert, híres mondatába kapaszkodnak: „gondolkodom, tehát vagyok”. Az egyéniséget és az egyént középpontba állító világkép azt vallja, hogy az ember racionális lény és így képes arra, hogy eldöntse, számára mi a helyes és a jó. A 18. századi francia filozófusok máig ható gondolatának lényege, hogy a racionális embernek saját döntései meghozatalában nem kell királyokra, egyházakra, vállalatvezetőkre vagy más, külső forrásokra, tekintélyekre támaszkodnia. E gondolatnak a magja a választás, mint lehetőség megértése: az, hogy az ember képes azt tenni, amit szeretne és azzá lenni, amivé lenni akar. Ahogy John Stuart Mill fogalmaz: „A szabadság egyetlen fajtája, amely megérdemli ezt a nevet, ha saját javunkra a magunk módján törekedhetünk mindaddig, míg nem próbálunk másokat ugyanebben megakadályozni.(…) Az emberiség többet nyer, ha eltűri, hogy mindenki úgy él, ahogy neki tetszik, mint ha arra kényszerítik egymást, hogy úgy éljenek, ahogy a többieknek tetszik.”

Ma soha nem látott szabadságban élünk és ez a szabadság elsősorban a választás, a döntés szabadságáról szól. A választás szabadsága elméletileg lehetőséget teremt számunkra, hogy olyanná váljunk, amilyenné válni akarunk. Hiszen látszólag külső kontroll nélkül dönthetjük el már 3 évesen, hogy mit válaszolunk a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdésre. Szabadon, „szülői felügyelet” nélkül választhatunk magunknak szakmát, szerelmet, szemüveget, szellemi vezetőt, szenvedélyt. E szabadon meghozott döntéseinkből építjük fel a saját identitásunkat, személyiségünket, a világhoz való viszonyunkat, sőt az is, hogy mások milyennek látnak minket. Egyszóval választások sorozatából alkotjuk meg önmagunkat.

Ezt a gondolatmenetet követve, tehát attól leszünk egyéniségek, hogy nem olyan döntéseket hoztunk/hozunk meg, mint mások. A választás szabadságát ilyenformán arra használjuk fel, hogy távolságot teremtsünk köztünk és a többi ember -más megközelítésben „a tömeg”- között. És mivel a 21. század fogyasztói társadalma szinte végtelen számú választási lehetőséget kínál fel számunkra egy mobil-telefon, vagy fogkrém esetében is, ezért ezeket a különbségeket a döntéseinkben ki is tudjuk fejezni.

Hihetetlen mennyiségű energiát fektetünk abba, hogy „egyediek” legyünk és olyannak lássanak minket a többiek, amilyenek „valójában” vagyunk. Hogy miért? Mert az embereket folyamatosan olyan üzenetek érik, hogy azok, akiknek egyedi, vagy legalábbis ritka tulajdonságaik vannak egyszerűen jobbak és értékesebbek másoknál. Robert Frost így vall erről „A nem választott út” című versében: „Azon mentem, min kevesen/ Ezért lett minden más talán”. Következésképpen, ha az ember túlságosan hasonlít másokra, ha azt választja, amit a legtöbben, az a legjobb esetben is jellemhiba, a lustaság egy formája, vagy épp az ambíció hiánya. A diagnózis gyors, az ítélet megfellebbezhetetlen: az „ilyenek” zombik, birkák, konformisták, vagy robotok. És mégis ki akarna zombi lenni, vagy ami még „rosszabb”: zombinak látszani?

Ezért újra és újra megpróbáljuk meggyőzni önmagunkat és a környezetünket arról, hogy mi alapvetően különbözünk másoktól. Más ruhákat hordunk, más zenét hallgatunk, más helyekre utazunk, mint mások. De nem csak különbözőnek, hanem értékesebbnek is kell látnunk magunkat a többieknél. Ezt nevezzük „jobb, mint az átlag”-hatásnak. Vagyis azt, hogy általában hajlamosabbak vagyunk magunkat okosabbnak, kreatívabbnak, megfontoltabbnak, empatikusabbnak, jobb barátnak, vagy épp szenvedélyesebb szeretőnek tartani másoknál. Még ha döntéseinkben történetesen követjük is a „tömeget”, vagy a divatot, akkor is különlegesnek gondoljuk magunkat, hiszen azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mi másokkal szemben önálló gondolattól vezérelve cselekedtünk. Vagyis tudatosabbak vagyunk és kevésbé hódoltunk be másoknak, ami miatt időről-időre úgy találjuk, hogy kitűnünk a tömegből. Egy hasonlattal élve: azt hisszük, hogy „egyedül vagyunk egy birkanyájban”.

De az a helyzet, hogy bármennyire is különlegesnek, egyedinek és megismételhetetlennek tartjuk magunkat, valójában nagyon is hasonlítunk másokra. Nem ismerjük el, vagy legalábbis hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mások gondolkodása és viselkedése ugyanolyan összetett és változatos, mint a miénk. Ha nehéz is, de fogadjuk el, hogy az emberek előtt álló döntési helyzetek és alternatívák nagyon hasonlók. Hogy nincsenek nagy egyéni különbségek abban, amit az emberek magukról hisznek, vagy amit hinni szeretnének magukról. Sőt abban sincs igazán lényeges különbség, hogy milyen ruhákban járunk, vagy milyen kenyeret vásárolunk. Fogadjuk el, hogy mi emberek abban is egyek vagyunk, hogy meg vagyunk győződve a saját egyéniségünkről és a többiektől várjuk el ennek visszaigazolását. Vagyis, hogy nem egyedül vagyunk a birkák között, hanem mindannyian egyéniségek vagyunk birkabőrben.

Sőt, nem vagyunk teljesen őszinték önmagunkkal akkor sem, amikor azt mondjuk, hogy a mindenekfelett álló egyediségre vágyunk. Mert minden döntési helyzetben arra törekszünk, hogy a választásunk ne csak különleges legyen, de mások is megértsék. Mi az oka ennek? Az, hogy az ember természeténél fogva társas lény. Ezért van az, hogy ki akarunk tűnni a tömegből, de általában nem úgy, hogy rikító, kirekesztett és magányos kisebbség legyünk. Mert jó dolog utánozhatatlan ízléssel nyakkendőt választani és divatosan öltözni, de tény, hogy sokszor inkább biztosra megyünk, mintsem, hogy szembemenjünk az „elfogadható nyakkendőről” alkotott közmegegyezéssel. Ezért van az, hogy nem mindig azt az autót, ruhát, cipőt, szemüveget, táskát választjuk, amit valójában szeretnénk, mert egyszerűen félünk a bizonytalanságtól, más emberek értékítéletétől. Vagyis a társaink reakciójától.

Mindannyian keressük a helyünket és igyekszünk megtalálni azokat a pontokat és tereket az életben, ahol a legkényelmesebben és a legnagyobb biztonságban érezzük magunkat. John Donne megfontolandó sorai szerint „senki nem különálló sziget. Minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja.” Szükségünk van egy helyre a társadalom földjén, ahol otthon érezzük magunkat, vagyis ki kell dolgoznunk, hogy hol akarunk állni a körülöttünk lévőkhöz képest. Meg kell határozni hova tartozunk, mit akarunk, de azt is, hogy ez hogyan egyeztethető össze más emberek hasonló törekvéseivel.

Talán utaznunk kell, hogy eljussunk arra a helyre, ami megfelel nekünk, de mint a régi bölcsek mondják: az utazás nagyszerű eszköz arra, hogy megtaláljuk önmagunkat.

És ez az utazás lehet, hogy éppen egy angol nyelviskola falai között kezdődik.