Oxigénpalack nélkül a Mount Everestre- interjú Karinával, a Speak! angol nyelviskola diákjával

Karina a Speak! angol nyelviskola egyik legkülönlegesebb diákja. Ebben az interjúban nem csak rólunk, hanem saját magáról is vall. Őszintén. Tabuk nélkül.

Karina 29 éves, saját meghatározása szerint érdeklődő bölcsész, mérnök, jogász és időzsonglőr, aki jelenleg kulturális antropológiát hallgat Kolozsváron, a Babes-Bólyai Egyetemen. Egy alapítványnál dolgozik jogi előadóként, másodállásban pedig az Eupolisz (szlogenjük: Ha unod az ipari turizmust!) hétvégi túravezetője. Három diplomát, három nyelvvizsgát és nyolc szakmát (masszőr, ruhaipari technikus, idegenvezető, spinning oktató, úszás oktató, nemzetközi vízi életmentő, jogi asszisztens, ékszer- és drágakőbecsüs) szerzett.

Saját bevallása szerint gyerekkorában bár 5 perc sétára lakott az iskolától, de az út mindig legalább fél óráig tartott, mert ezen a rövid úton mindig annyi érdekesség, megfigyelnivaló akadt minden nap. Pécsett született, de Tatán nőtt fel és 18 éves kora óta Budapesten él. 2010 óta összesen 22 hónapot tanult ösztöndíjjal Olaszországban, Perugiában, Nápolyban, Pisában és Dániában, Brondeslevben. 40 országban járt, végigsétálta az El Camino-t (867 km) és megmászta a Magas-Atlasz csúcsát (Toubkal: 4267 m). 10 éve nem néz tévét. Szabadidejében sportol és a saját határait feszegeti.

Karina március óta a tanítványunk. Két haladó szintű tanfolyamot végzett- egy időben. Az órák 90 %-án részt vett, mindig pontosan érkezett és minden házi feladatot elvégzett. Mi az eredmény? Magas szintű, aktív, kommunikációképes angol nyelvtudás és egy sikeres felsőfokú nyelvvizsga. Karina számunkra egy hétköznapi hős. Miatta és a hozzá hasonló, elkötelezett, tanulni vágyó emberek miatt hoztuk létre a Speak! Nyelviskolát.

Speakman: Hogy találtál rá a Speak!-re?

Karina: A Google a jó barátom. Amikor eldöntöttem, hogy szeretnék felsőfokú nyelvvizsgát tenni, akkor találtalak meg titeket.

Speakman: Mi volt az első benyomásod, amikor beléptél az ajtón? Mit gondoltál rólunk?

Karina: Az, hogy teljesen új volt a szemlélet, a gyakorlatok, a drillek. Eddig még nem találkoztam hasonlóval és nagyon megtetszett. Plusz motiváció volt, hogy Péter folyamatosan azt éreztette velem, hogy tőlem függ, hogy meglesz-e felsőfokú nyelvvizsgám: attól, hogy rendesen járok az órákra és megcsinálom a feladatokat, amiket kell. Ez nagyon lelkesítő volt.

Speakman: Mi volt a legjobb és a legrosszabb dolog a tanfolyamon?

Karina: A legjobb, hogy Zsanihoz kerültem, két szuper haladó csoportba, ahol a csoporttársaktól is óriási segítséget kaptam a felkészülésben. A legrosszabb az volt, amikor nem tudtam jönni órára, habár nem sokat hiányoztam.

Speakman: Mi volt a Speak! Nyelviskolával a célod? Sikerült elérni vagy maradt benned hiányérzet?

Karina: Idén januárban kitaláltam, hogy felsőfokú nyelvvizsgát akarok. Igen, akartam, nem szerettem volna. Ezért márciusban már ott voltam nálatok, de végül csak áprilisban csatlakoztam be, akkor viszont kapásból két tanfolyamra is beiratkoztam. A cél végig az volt, hogy sikeresen elérjem a C1 szintet, a legmagasabbat, amit ma Magyarországon el lehet érni. Másodsorban meg akartam, akarok tanulni angolul. Nap, mint nap még magyarul is tanulok új dolgokat, szavakat, kifejezéseket és mivel nem britnek születtem, ezért nyilván ugyanez a helyzet az angollal is. Ezért is járok a Speak!-be még most is, mert hiába értem el az első számú célomat és tettem le a felsőfokú nyelvvizsgát, még mindig úgy érzem: van mit tanulnom. Ráadásul imádom mindkét csoportomat és a tanárunkat, Pető Zsanit is: kevés emberhez ragaszkodtam életemben és kevés ember tudott ennyire motiválni abban, hogy elérjem azt, amit akarok.

Speakman: Hogyan járult hozzá az itt megszerzett tudás a sikeres felsőfokú nyelvvizsgádhoz (C1)?

Karina: Volt egy Péter, aki csinált egy fergeteges bemutatóórát. Kaptam egy Zsanit két fantasztikus csoporttal. És itt volt Józsi, aki mindig lelkesített, kérdezgetett, hogyan megy, hogy állok. Egy ilyen feszített tempójú felkészüléshez, a szakmaiság mellett, nagyon fontos a motiváció fenntartása. És ezt nagyon jól csináltátok. A szóbeli eredményem fantasztikus lett, és ezt nektek köszönhetem.

Speakman: Ha meg kéne nevezned miben más a Speak! nyelviskola, mint a többi oktatási intézmény vagy oktatási forma, ahol és ahogy eddig tanultál, mi lenne az?

Karina: Jártam már néhány nyelviskolába és talán a legszembetűnőbb különbség az odafigyelés és személyesség mellett az volt, hogy a Speak! a módszereiben is hű a nevéhez: speak, speak, speak everywhere and everytime. Mert ez, vagyis a beszéd az alapja a kommunikációnak. Az igazi sikerélményt is az adja meg, amikor nem csak ki tudom magam fejezni, de mások is megértik a gondolataimat. Sokat fejlődött a szókincsem, a kiejtésem és magabiztosabban beszélek angolul. Ebben pedig hatalmas segítséget nyújtott a „drillezés”, hiszen az órák után hazafelé tartva, memorizálás nélkül is ott voltak bennem a mondatok, kérdések és válaszok, amiket később mindig használni is tudtam éles szituációban.

Speakman: Miért érzed fontosnak azt, hogy beszélj angolul, illetve hogy az emberek tudjanak angolul?

Karina: Ebben a világban a nyelvtudás alapkövetelmény. Sokat utazok, sokat utaztam, rengeteg ismeretlen külföldi emberrel találkozom, akikkel csak angolul lehet kommunikálni. A nyelvtudással kinyílik előttünk a világ. És klassz dolog érteni és nem csak érezni az angol filmeket, dalokat.

Speakman: Hogy kerül egy fiatal jogászlány Afrikába? Mesélj erről a kalandról egy kicsit!

Karina: Tavaly februárban – az államvizsgára való felkészülés során- találtam egy Afrikáról szóló cikket a National Geographic-ban, amelyhez egy magyar fotós készített fényképeket. Felkerestem a képek szerzőjét, gratuláltam neki a képekhez, ami elindított egy levelezést, sok-sok közös beszélgetést. A személyes kapcsolatból munkakapcsolat lett: 3 hónapig dolgoztunk Afrikában egy expedíció keretein belül, amelynek a célja az eltűnőben lévő, kevésbé ismert afrikai kultúrák kutatása, dokumentálása és publikálása volt. 3 hónap, 9 ország, 28 000 km Etiópiától Szomáliáig, Ugandától Kelet-Kongóig, Ruandától Tanzániáig. A 90 nap alatt volt betört szélvédő, éjszakai lerobbanás a kőtenger kellős közepén élelem, telefon és takaró nélkül, éjszakai elefántcsorda az úton, majmok, zsiráfok, kóbor kutyák, hiénák. Bár az angol mellett különböző szinteken olaszul és franciául is beszélek, előfordult, hogy kézzel-lábbal, vagy tolmács segítségével értettem meg magamat a helyiekkel.

Speakman: A szüleid támogatták a döntésedet, hogy Afrikába mész?

Karina: Csúnya szóval élve üzletet kötöttünk. Az áldásukat ahhoz kötötték, hogy mind a négy államvizsgám legyen meg, mielőtt felülök az etióp gépre és elutazom Addis Ababába. Az anyagi részébe először nem kértem támogatást, mert amikor az év elején felmerült a lehetősége az utazásnak azonnal átstrukturáltam a kiadásaimat és eszeveszett módon elkezdtem gyűjteni. A vizsgák sikeres teljesítése után, miután az útvonaltervet is megmutattam nekik, már építő jellegű kritikákkal segítették a szervezést és minden lehetséges módon támogatták a felkészülésemet. A „cum laude” diploma is sokat segített: ajándékok helyett borítékokat kaptam a rokonaimtól. De nem csak a szüleim, hanem a barátaim és ismerőseim is rengeteget segítettek az expedícióra való felkészülésben.

Speakman: 40 országban jártál és 22 hónapot éltél, dolgoztál, tanultál külföldön. Milyen érzés volt hosszú hónapokon keresztül távol lenni az otthonodtól, a szeretteidtől?

Karina: Az olasz tanulmányaim alatt az új környezet és a barátok sokat segítettek, hiszen rengetek közös élményünk, kalandunk volt együtt, de azért az elején sokszor ebédeltem, vacsoráztam a Skype előtt, hogy együtt legyek a szeretteimmel képletesen legalább. A családom sokszor meglátogatott, megmutattam nekik Nápoly és Perugia összes nevezettességét, ami kimaradt az útikönyvekből, így a fizikai távollét is elviselhetőbb volt. De az életemben volt két hosszabb időszak, először három, majd négy hónap, amikor nem találkozhattam a családommal. Amikor például Dániában tanultam, nagyon furcsa volt, hogy karácsony előtt két nappal értem haza és előtte úgy köszöntem el a nagyszüleimtől, hogy még az augusztusi nyárban voltunk. Afrika még nehezebb volt, már csak a körülmények miatt is. Két hónapot kellett várnunk arra, hogy képernyőn keresztül lássuk egymást és csak egy hónap után sikerült telefonon beszélnünk. Az utazásaim során azt tapasztaltam magamon, hogy nem mindegy, hogy az adott ország nyelvét milyen szinten beszéli az ember: Olaszországban a nyelvi bizonytalanságaim miatt kezdetben nehezebben mozdultam ki, Dánia és az afrikai út az angol miatt lényegesen könnyebb volt. Összességében azt gondolom, hogy sokat számít az is, hogy kinek milyen a kapcsolata a családjával, mennyire tudja „lekötni magát”, milyen könnyen hagyja el a komfortzónáját és hogyan barátkozik meg a gondolattal, hogy hónapokig távol lesz a szeretteitől. Szerencsére ezzel is megbirkóztam, függetlenül attól, hogy azért nekem is voltak nehéz pillanataim. Hálás vagyok amiatt, hogy ilyen különleges kapcsolatom van a szüleimmel, akik rendkívüli emberek.

Speakman: Te, aki sokat tanultál, éltél és dolgoztál külföldön, mit gondolsz a fiatalok tömeges kivándorlásáról? 

Karina: Külföldre menni, világot látni, tanulni, dolgozni jó dolog és azt gondolom, kell is. Hiszen az ember egy ilyen „kaland” után tudja igazán értékelni az addigi életét, a saját országát. Tanul némi önállóságot, külföldi barátokat szerez, életre szóló- még az unokáknak is mesélhető- sztorija lesz, de azért szuper dolog hazajönni. Külföldön lehet, hogy „kolbászból van a kerítés”, de az emberek más nyelven beszélnek, máshogy viselkednek, más poénokat értenek, máshogy élnek. Szomorú vagyok, amikor azt hallom, hogy valaki mélyen kiábrándult és a jobb megélhetés miatt megy ki, de meg kell érteni ezeket a fiatalokat is: őket az anyagi biztonság megteremtése vezérli. Nekem itt van a családom, a barátaim, ami közhelynek tűnik, de ezek a szálak annyira erősek, hogy ők fontosabbak, mint az, hogy én hol élek. Jobban érzem magam velük, mint nélkülük, és mivel ők itt, Magyarországon élnek, itthon vagyok én is. Általában.

Speakman: Számodra mit jelent az a kifejezés, hogy hétköznapi hős?

Karina: Számomra a hétköznapi hősök azok, akik a saját lehetőségeikhez, a saját erejükhöz képest olyan dolgot tesznek, amely a környezetükben elismerést és megbecsülést vált ki. Azt gondolom, hogy ennek a tettnek nem kell feltétlenül az „emberiség számára hatalmas dolognak” lennie. Hétköznapi emberek, kevésbé hétköznapi, nem megszokott dolgokat, teljesítményeket, apró csodákat is meg tudnak tenni, létre tudnak hozni. Csak akarat és elszántság, no meg egy kis szerencse kell hozzá. Azzal, hogy elmondtam a történetemet, azt az üzenetet szerettem volna átadni, hogy az életben az igazán fontos dolgokhoz nincs szükség mindig pénzre, hatalomra, vagy nagy tettekre: csak a saját magunkba vetett hitre.

Speakman: Mik a céljaid az elkövetkező 10 évben?

Karina: 10 év nagyon sok idő, sokszor azt se tudom holnap mi lesz. Szeretnék még jobban beszélni angolul és még jobban érteni az írott és beszélt nyelvet. Szeretnék a másik két nyelvvel, az olasszal és a franciával is haladni. Szeretnék sok könyvet és filmet eredeti nyelven megnézni, elolvasni. A szakmai céljaim még nem véglegesek, és azt hiszem, hogy sok gyerek sem lenne nagy gond az elkövetkező 10 évben – és természetesen nagyon figyelnék a nyelvi képzésükre:)  És szeretném a saját határaimat minél jobban kiterjeszteni, akár oxigénpalack nélkül feljutni a Mount Everestre is. Semmi sem lehetetlen.

(A képeket készítette: Lantai–Csont Gergely)