Miért félek az angoltanulástól? És hogyan segít egy angol nyelvtanfolyam abban, hogy bele merjek nézni a tükörbe?
Évekig nem tudtam szembenézni a legnagyobb félelmemmel. Iskolás kamaszként dacosan ellenkeztem, egyetemistaként tudatosan nem foglalkoztam vele, „felnőttként” pedig sokáig kerültem a találkozást, a szembenézést. Szépen lassan akkorára nőtt bennem ez a félelem, hogy szinte megbénultam. Igen, jól sejted: az angoltanulásról van szó. Magam sem tudom pontosan hogyan alakult ez így, de van egy igaz történetem arról, hogy hogyan vetettem véget egyszer és mindenkorra a céltalan görcsölésnek. Kíváncsi vagy rá? Szeretnél te is egy angol nyelvtanfolyam segítségével végre magabiztosan belenézni a tükörbe? Akkor olvass tovább…
Az egész „rágörcsölés” még gyerekkoromban kezdődött. Édesanyám angoltanár, anyai nagyszüleim pedig sokáig éltek és dolgoztak külföldön és mindketten jól beszélnek angolul. Egy tipikus családi összejövetelen, ami nálunk általában a vasárnapi ebédet jelentette, mindig szóba jöttek olyan „kényes témák”, amik nem gyerekfülnek valók. Így aztán a szüleim és a nagyszüleim a beszélgetés legizgalmasabb és valószínűleg legszaftosabb pontján átváltottak angolra. Én meg ahelyett, hogy Barney Stinson-féle „elfogadom a kihívást”-típusú inspirációt merítettem volna ebből és meg akartam volna fejteni a titkot, borzasztóan bepipultam. Úgy éreztem, hogy kirekesztenek és emiatt nagyon haragudtam rájuk.
Nem tudom, hogy másoknál is így van, de engem egyébként is eléggé frusztrált, hogy a szüleim, nagyszüleim ennyire könnyen és elegánsan használták az angolt, miközben nekem valamiért nem ment olyan jól a dolog. Az általános és középiskolában sem voltak kifejezetten jó nyelvtanáraim; nem értek „sikerélmények”, soha nem voltak apró, pici „győzelmeim” az angollal és persze pocsék volt a motivációm. Lusta és hanyag voltam, az angolleckémet pedig az osztály első számú stréberéről másoltam le mindig. (Ádám, ezúton is bocsi, hogy sokszor olyan szemét voltam veled.)
Írásban még csak-csak elboldogultam valahogy, de soha nem mertem igazán felszabadultan és magabiztosan beszélni. Elkezdtem félni, tartani az angoltól, és amikor beköszöntött a „lázadás kora” az angoltanulás is áldozatul esett a szüleimmel szemben vívott „szabadságharcomnak”.
Az egyetemi évek alatt minden más fontosabb volt a(z) (angol)tanulásnál. Harmadévtől ráadásul dolgozni kezdtem egy kutatóintézetnél és már volt mivel „megideologizálnom”, hogy miért nem fektetek több időt és energiát a nyelvtanulásra. Az egyetem elvégzése után, immár teljes jogú tagjaként a felnőtt társadalomnak, rögtön dolgozni kezdtem. Angoltudás persze még mindig sehol. A félelem az idő múlásával nőttön-nőtt bennem és hallani se akartam az egész ügyről Aztán egyszer csak minden megváltozott.
Teltek-múltak a hetek, a hónapok és az évek, és a munkahelyemen azt láttam, hogy azok a kollégáim, akikkel együtt kezdtem, de tudtak angolul, elkezdtek felfelé araszolni a ranglétrán. Olyanok is, akiket –hangozzon ez bármennyire beképzeltnek is- én gyengébb képességűnek tartottam magamnál. Én pedig csak vártam és vártam, miközben jobbnál jobb lehetőségek mentek el mellettem. Ez legalább annyira dühítő volt, mint az a gyerekkori élmény, amikor a fehér asztal mellett néztek levegőnek a saját felmenőim.
Az akkori barátnőm –és mostani feleségem- sokat hallott emiatt panaszkodni. Ő egy végtelenül türelmes és empatikus ember, de egyszer nála is elszakadt a cérna és azt mondta. „Mégis meddig akarod még sajnáltatni magadat? Nem lenne egyszerűbb beiratkozni egy nyelviskolába és letudni az egészet?” Én meg csak álltam, az évtizedes frusztrációmmal, a sok önfelmentő, önigazoló maszlaggal a fejemben, de erre az egyszerű, világos és logikus kérdésre nem tudtam mit felelni.
Hosszas rábeszélés és egy „majdnem-szakítás” után végül rávettem magam és beiratkoztam a munkahelyemhez legközelebb eső nyelviskolába. Az az angol nyelvtanfolyam nem volt frenetikus, világmegváltó, vagy felejthetetlen élmény. Egy teljesen hétköznapi, a hagyományos nyelviskolák módszerével dolgozó angol nyelvtanfolyam volt. A legnagyobb erénye az volt, hogy normális volt. A bennem évek hosszú sora alatt szinte iszonyattá fokozódó félelemnek akkor éppen ez a megnyugtató átlagosság kellett. Az első néhány órán még görcsösen kapaszkodtam a füzetembe, kerültem a tanár pillantását („istenem csak nehogy felszólítson”), aztán a második-harmadik alkalom után elkezdtem feloldódni. Nem lettem az évszázad nyelvzsenije, de megtanultam angolul és letettem egy középfokú nyelvvizsgát.
A tanfolyam után három hónappal előléptettek, azóta pedig szakmai okok miatt folyamatosan fejlesztenem és használnom kell a nyelvtudásomat. Ma már saját cégem van és egy gyönyörű feleségem, aki most is sokkal okosabb és bölcsebb nálam. A félelmeim elmúltak, már nincs akut gyomorgörcsöm egy angol nyelvű tárgyaláson és magabiztosabban tudok belenézni reggelente a tükörbe.
Amit akkor, azon a szeles április napon a feleségem értem tett, soha nem fogom tudni meghálálni neki. Az az angol nyelvtanfolyam visszazökkentette az éppen kisiklani készülő életemet a normális kerékvágásba. Sikerült az évek óta tartó menekülés után megállnom, szembefordulnom a félelmemmel és leszámolni vele. Nekem is sok segítségre és támogatásra volt hozzá szükségem, de sikerült. És megérte.
Tudom milyen félelemben élni, de szerencsére ma már azt is tudom, hogy milyen érzés nélküle. És higgyétek el: sokkal jobb.
Ha pedig csak egy angol nyelvtanfolyam kurzusain múlik, akkor őszintén: nem éri meg?
