Nobel-békedíj és angol nyelvtanfolyam

„Egy gyermek, egy tanár, egy toll és egy könyv képes megváltoztatni a világot.” Ez a mondat Malala Juszafzaitól, attól a 17 éves pakisztáni lánytól származik, aki a történelem legfiatalabb díjazottjaként idén megosztott Nobel-békedíjat vehet majd át az oslói Városháza nagycsarnokában. Malala 11 éves korában Gul Makar, vagyis Búzavirág álnéven kezdett el blogolni arról, hogy a pakisztáni Szvat-völgyben a tálibok nem engedik a nőket iskolába járni. Malala éles hangon kritizálta a Talibánt és tiltakozásul internetes kampányt indított a szélsőséges iszlám fundamentalista rendszer intézkedései ellen. A tálibok kiűzését követően Malala életéről és harcáról dokumentumfilm készült, számos interjút adott nem csak a helyi és országos, de a nemzetközi sajtónak is. 2012. október 9-én két tálib fegyveres megállította a Malalát szállító iskolabuszt és az akkor mindössze 15 éves lányra egymás után többször is rálőttek. A támadás során Malala feje, nyaka és válla is súlyosan megsérült, ám a lány csodával határos módon túlélte a merényletet. Malala a támadás után nem csak nemzeti hőssé, de világszerte csodált példaképpé is vált, akit Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár és Barack Obama amerikai elnök is támogatásáról biztosított. De mit üzen nekünk ez a díj? Hogyan és miért meríthetünk erőt és inspirációt Malala bátorságából? És mi a kapcsolat az idei Nobel-békedíj kitüntetettjének gondolatai és egy angol nyelvtanfolyam között? Olvass tovább és kiderül!

Malala Juszafzai nem akart hős lenni. Nem a hírnév iránti vágy vezette arra, hogy 11 éves, védtelen gyerekként szembeszálljon a történelem egyik legkegyetlenebb, legsötétebb és legszélsőségesebb rezsimjével. Egyszerűen csak nem tudta elviselni és elfogadni azt az igazságtalanságot, amelyet a környezetében nap, mint nap meg kellett tapasztalnia. Azt, hogy ő és a hozzá hasonló lányok csak azért, mert nem fiúnak születtek, nem járhatnak iskolába. Malala nem akart hős lenni, de ahhoz, hogy elérje a céljait, azzá kellett válnia. Ez a látszólag teljesen hétköznapi iskolás lány személyes példamutatásával feladta a leckét a világnak és szimbólumává vált mindannak, amiért egy embernek érdemes küzdenie és élnie ezen a Földön. Az emberfeletti bátorságnak, a bölcsességnek, az őszinte elkötelezettségnek és a kompromisszumokat nem ismerő színtiszta igazságérzetnek. Nem túlzás azt mondani, hogy Malala Juszafzai az „emberiség lelkiismeretének élő nagykövete”, olyan hős, aki nélkül rosszabb, igazságtalanabb és boldogtalanabb hely lenne a Föld.

Hogyan és miért meríthetünk erőt és inspirációt a pakisztáni lány hihetetlen bátorságából?  És mit tanulhatunk mi, egyszerű, hétköznapi emberek Malalától? Először is azt, hogy mindig, minden körülmények között ki kell állnunk önmagunkért és a saját igazságunkért. Akkor is, sőt különösen akkor, amikor senki más nem áll mellettünk. Malala élő bizonyíték arra, hogy a leglehetetlenebb, legszélsőségesebb körülmények között is van értelme felemelni a szavunkat, tiltakozni az igazságtalanság ellen és ellenállni a zsarnokságnak.

Ha egy egyszerű, hétköznapi, törékeny kislánynak volt elég bátorsága szembeszállni a tálibokkal, akkor mi, a 21. században, Európa közepén, ugyan mégis mitől, vagy kitől félünk annyira? Miért nem állunk a sarkunkra, kérünk számon és kérdezünk vissza? Miért hagyjuk, hogy helyettünk és nélkülünk döntsenek rólunk? Miért nem emeljük fel büszkén a fejünket és védjük meg azt, ami számunkra fontos?

De nem csak Malala bátorságából kell erőt és inspirációt merítenünk, hanem az ügyből is, amelyet képviselt. Mi a világ azon szerencsés országai közé tartozunk, ahol a nők ugyanúgy járhatnak iskolába, mint a férfiak. Nem mondja meg senki, hogy milyen zenét hallgathatunk –hallgathatunk-e egyáltalán- és milyen TV-csatornát nézhetünk. Hogy mit kell viselnünk, ennünk és milyen hosszúságúra kell növesztenünk a szakállunkat. De nem mondhatjuk, hogy a pálya ne lejtene senki felé; hogy az esélyek egyenlők, a lehetőségek pedig végtelenek lennének. Mert ez nem lenne igaz.

Egy férfi még mindig többet keres ugyanazért a munkáért, mint egy nő. Még mindig sokkal több férfi áll vállalatok és állami intézmények élén, mint nő, pedig évről évre sokkal több nő szerez felsőfokú végzettséget, mint férfi. Ráadásul egy nő számára a gyermekvállalás a karrierépítés felfüggesztésével jár, miközben a férfiaknak nem kell megküzdenie hasonló problémával. Nem elég papíron egyenlőknek lenni! Olyan feltételeket kell teremtenünk az oktatásban és a munkaerőpiacon is, amelyek a nemek közötti esélyegyenlőség felé mutatnak, nem pedig az igazságtalanság és a diszkrimináció felé.

Ám Malalától nem csak a nőjogok védelmének fontosságát és a nemek közötti egyenlőség eszméjét tanulhatjuk meg, hanem valami egészen alapvető dolgot is. Azt, hogy meg kellene tudnunk becsülni azt a lehetőséget, hogy tanulhatunk. Hogy szabadon, korlátozások nélkül járhatunk iskolába, és ha jól tanulunk egyetemre, vagy főiskolára is mehetünk. Hogy olyan szakmát, hivatást választhatunk magunknak, amilyent csak szeretnénk. Hogy, ha elég jól teljesítünk, akár külföldre is eljuthatunk és világot láthatunk. Vagy egyszerűen csak jobb állásunk lehet, mint azoknak, akik nem részesülhettek a tanulás kiváltságában.

Mert lássuk be, sokan semmibe vesszük ezt a lehetőséget. Ha esélyünk nyílik a tanulásra, sokszor inkább kibúvókat, kifogásokat, vagy a legrövidebb menekülő útvonalat keressük ahelyett, hogy értékelnénk a lehetőséget. Nem írjuk meg a házi feladatot, nem olvassuk el a kötelező olvasmányokat, elkésünk az órákról, vagy már eleve be se megyünk. Megvesszük a tankönyveket, hogy aztán évekig ott porosodjanak érintetlenül a könyvespolcon. Magánórákat veszünk, beiratkozunk egy angol nyelvtanfolyam kurzusaira, hogy aztán ezen kívül semmilyen erőfeszítést ne tegyünk a sikerért.

Malala példája arra tanít minket, hogy más helyen, másoknak még mindig küzdeniük kell azokért a lehetőségekért, amelyek nekünk, szerencséseknek megadattak. Ezeket a lehetőségeket nem mi, magunknak harcoltuk ki, hanem készen kaptuk és talán éppen ezért nem értékeljük eléggé. Egy jó angol nyelviskola és néhány elkötelezett tanár révén talán ráeszmélhetünk arra, hogy a siránkozás helyett inkább hálásnak kell lennünk. Hogy a „miért nem?”-típusú kérdések és az önigazolások helyett inkább a „miért igen?” és a lehetőségek megragadása körül forogjanak a gondolataink.

A Speak! nem azért hisz a beszédközpontú és teljesítménycentrikus angol nyelvtanfolyam eszméjében, mert ezzel akarja idegesíteni a diákjait. Azért követjük ezt az utat, mert hisszük, hogy csak acélos elszántsággal, kitartó munkával és folyamatos beszéddel lehet megtanulni angolul. A helyes módszer helyes motiváció nélkül csupán félmegoldás, ahogy egy jó tanár is tehetetlen, ha egy angol nyelvtanfolyam 60-120 órája alatt nem sikerül közös erővel feltörni a manapság szinte divattá váló passzivitás páncélját.

Szerencsére nekünk nem kell akkorát kockáztatnunk, mint Malalának azért, hogy azzá lehessünk, aminek születtünk. Elég, ha „csak” megdolgozunk a sikerért, amire vágyunk.

Ne vesztegessük tovább az időnket.