Angol tanfolyam: az életünk múlhat rajta, avagy miért kell átmászni a legmagasabb falon?

Sokszor találkozom olyan véleménnyel, hogy egy angol tanfolyam időpazarlás. Elpocsékolt erőfeszítés, az ablakon kidobott pénz, vagy fölösleges elfoglaltság. Hogy a nyelvtanulás nyűg, az angol tanfolyam pedig púp a hátamon. Sosem értettem igazán azokat, akik így vélekednek és mindig felmerült bennem a kérdés: miért? Miért éreznek így a nyelvtanulással kapcsolatban az emberek? Milyen érzelmi indítékok vezetnek ilyen mondatok kimondására bárkit is? Mi elől menekülnek?

Középiskolás koromban –amikor jóval többet foglalkoztam a csajozással és a hétvégi bulizással, mint a tanulással- is tudtam, hogy a jövőmet kevés dolog fogja annyira meghatározni, mint a nyelvtudás. Én is évekig halogattam a döntést, húzódoztam a nyelvtanulással járó munka elől, de érettségi előtt állva, az egyetemi felvételire készülve besétáltam egy budapesti nyelviskolába és beiratkoztam egy éppen akkor induló, csoportos angol tanfolyamra. Suli után, a tételek kidolgozása mellett és sokszor helyett, éjszakába nyúlóan teszteket töltöttem, az angol tanfolyam óráira jártam, házi feladatot írtam, hogy aztán alig néhány hónappal a sorsdöntő májusi érettségi előtt sikeresen letegyem a nyelvvizsgát. Nem a papír volt a cél: a nyelvvizsga csupán eszköz volt, amely révén közelebb kerülhettem a céljaim eléréséhez. Közelebb egy tartalmasabb, biztosabb jövőt ígérő élethez, a diplomához, egy jó álláshoz. Le akartam győzni a kiszolgáltatottságomat és versenyben akartam maradni a többiekkel.

Az, hogy végül sikerült nem csupán az angol tanfolyam „intézményének” volt köszönhető, de az angol tanfolyam nélkül biztosan rögösebb lett volna az út. A tanfolyamon együtt, összetartó közösségként tanultunk a „sorstársaimmal”. Bár mindnyájan más miatt ültünk, tanultunk ott, az közös volt bennünk, hogy úgy éreztük: az életünk múlhat a nyelvtudás megszerzésén. Azt tudom tanácsolni mindazoknak, akik ma még nem érzik úgy, hogy ez róluk szólna, hogy nyissák ki a szemüket, ébredjenek föl és nézzenek körül alaposan a világban, amelyben élnek. Minden reggel, amikor fölébredsz és a reggeli kávéval a kezedben kiülsz a teraszra, vagy a kockás terítővel leterített konyhaasztal mellé, keresd meg magadban azt az érzést, gondolatot, vágyat, amiért érdemes volt felkelni, és amiért érdemes élni, dolgozni, küzdeni. És tedd fel a kérdést: közelebb kerülsz-e ezekhez a célokhoz, ha tudsz angolul, vagy nem? Ha a válaszod igen, akkor tedd meg az első lépést egy angol tanfolyam felé.

A nyelvtudást egy jó angol tanfolyam nem adja ingyen. A nyelvtanuláshoz eltökéltség, türelem, szorgalom és alázat kell. Eltökéltség, hogy akkor is kitarts, ha már nagyon nehéz az angol tanfolyam esti óráin odafigyelned a tanárra, vagy a hétvégéidet is feláldozni a tanulás miatt. Türelem, hogy lépésről lépésre, kockáról kockára haladva építsd fel a biztos lábakon álló nyelvtudást. Szorgalom, ami segít leküzdeni a végeláthatatlan feladatsorokat. És alázat, hogy beismerd a hibáidat, ha valamit nem tudsz, és képes legyél elfogadni a segítséget.

A Speak! Nyelviskola az új generációs angol tanfolyam eszményében hisz. Mi azt gondoljuk, hogy angolul csak beszéd közben lehet megtanulni. A beszédközpontúság azonban nem minden: szerintünk a közösségben, a csapatmunkában olyan erő lakozik, amivel sem a tömegoktatás, sem az egyéni nyelvtanulás nem tudja felvenni a versenyt. A közös erőfeszítés, egy együtt lélegző, lüktető csoport és a gyakorlásba belefáradt nyelvek és ujjbegyek jelentik azt az erőt, amelyek átvezetnek minket a legnehezebb pillanatokon is.

Azoknak pedig, akik már sokszor elbuktak az angol tanulással –angol tanfolyam, magántanár vagy az iskolai nyelvoktatás keretében- és félnek az újabb kudarcoktól csak egy valamit tudok mondani. Ha hagyod, hogy az önsajnálat bénultsága erőt vegyen rajtad, akkor évek múlva is ugyanott fogsz tartani ahol most. Oravecz Nóra, aki a Speak! Nyelviskola által képviselt, új generációs angol tanfolyam résztvevőjeként már megtapasztalhatta a gyakorlatban is, amiről most írunk, egy helyütt azt írja:

„Vannak határok, falak, korlátok, el is döntheted, hogy szépen megbújsz mögöttük, de dönthetsz egész másképp. Úgy, hogy azt mondod, olyan nincs, hogy képtelen vagy átugrani, vagy hogy mögötte már nincs semmi, és inkább addig feszegeted a határokat, bontogatod a falakat, vagy próbálod átugrani a korlátokat, amíg rá nem jössz, hogy képes vagy eltüntetni őket. Hiszen minden legyőzhető, ha hiszel magadban.”