„Ha tényleg meg akarjátok tanulni a nyelvet, akkor csak ide.” – interjú Évikével, a Hónap Diákjával
Névjegy: Évike vitathatatlanul a Speak! Nyelviskola állócsillaga, aki idén tölti a 70. életévét – bár ezt senki nem mondaná meg róla. 🙂 Sikeres üzletasszony, aki egész életében nagyon sokat dolgozott, de közben nyelveket tanult, oroszból felsőfokú nyelvvizsgája van, de beszél németül, sőt olaszul is. Tervezi, hogy az angol után felfrissíti az olasztudását. Évike végtelenül lelkes és lelkiismeretes nyelvtanuló, de emellett rendszeresen látogatja Amerikában élő családját, és hamarosan háromszoros nagymama lesz.
SpeakMan: Gratulálunk a Hónap Diákja címhez! Te is bizonyítottad a teljesítményeddel, kitartásoddal és szorgalmaddal, hogy megérdemled ezt az elismerést. Szerinted miért téged választottunk?
Évike: Az elmúlt egy évben mindent beleadtam a tanulásba, minden házi feladatot megcsináltam, és teljes odaadással csináltam, és talán ezt vette észre a tanárnőm, Timi, akit nagyon nagyra becsülök.
Az az igazság, hogy nekem visszajött az 50 évvel ezelőtti diákénem, és akkor még az dívott, hogy pontosak, kötelességtudóak vagyunk – én erre lettem nevelve. Ezt a lelkiismeretességet nem fogom tudni és nem is akarom levetkőzni, már csak azért sem, mert tudom, hogy magamnak tanulok.
Mindamellett nagyon szeretem az egész iskolát, nagyra becsülöm azt a munkát, ami itt zajlik, és egyszerűen szeretek idejárni. Azt hiszem nagyon jó húzás volt, hogy a Speak! Nyelviskola mellett döntöttem 🙂
SpeakMan: Azt gondolná az ember, hogy három nyelv után „felesleges” egy negyedik, ezért kérlek áruld el: mégis miért kezdted el angolozást?
Évike: Beláttam, hogy az angolra nagy szükségem van, annál is inkább, mert a kisebbik fiam Amerikában él 26 éve a családjával, és én elég sokat vagyok náluk.
Úgy voltam vele, hogy ha már három nyelvet tudok, akkor miért ne tanulnám meg az angolt is, hogy ne némaságban töltsem kint az időt.
Az is közrejátszott abban, hogy elkezdtem angolul tanulni, hogy egyszerűen vágytam rá. 50 évig nagyon keményen hajtottam a munkában, felneveltem a fiaimat, és úgy éreztem, hogy szükségem van erre.
A szüleim is kereskedők voltak, én is az lettem, és szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy amit csináltam, az sikeres volt. A fiam viszont rábeszélt, hogy ideje befejezni, és én most hozom be azokat a dolgokat, amikre nem volt időm a munka mellett.
Az angol is egy ilyen dolog.
SpeakMan: Milyen volt az elején? Nem tartottál attól, hogy a korod miatt másként tekintenek majd rád?
Évike: Bár az elején tartottam attól, hogyan fogadnak a csoporttársaim, akik jóval fiatalabbak nálam, már az első pillanattól jól éreztem itt magam. Szeretem az embereket, szeretem a fiatalokat, és azt gondoltam, hogy idővel ők is elfogadják a koromat – és így is lett.
A Speak!-ben az volt a hihetetlenül vonzó, hogy nincs tankönyv. Hogy lehet tankönyv nélkül tanulni.
Péter tartotta a bemutatóórát, ami nagyon tetszett. A lazaság, a könnyedség, hogy is mondjam, az egésznek a feelingje, a légköre olyan volt, hogy azt mondtam magamnak: ha nem néznek ki, akkor nekem is itt a helyem, és megpróbálom.
Tavaly márciusban kezdtem, a csoporttársakkal nagyon hamar összebarátkoztunk, és Timi határtalan türelme segített abban, hogy leküzdjem a kezdeti nehézségeket, és pl. megbékéljek azzal, ha valakinek nincs készen a házi feladata J
Azt láttam, hogy most jóval többet kell tanulnom, mint 18 évesen, amikor elég volt csak ránézni a táblára, hogy tudjam a dolgokat.
Viszont most van időm, és alig várom, hogy hazaérjek az óra után, hogy azzal a lendülettel meg is írjam a házi feladatot, megtanuljam a szavakat.
Nekem eddig sem volt gondom a megszólalással, ezt is el tudnám valahogy mondani neked angolul, amit most mondtam, csak lehet, hogy Timi kicsit ráncolná a homlokát, de éppen azért vagyok itt, hogy helyesebben beszéljek.
Amikor korábban Amerikában jártam, akkor is tudtam vásárolni, ügyeket intézni, közlekedni, de én szeretnék szépen, választékosan beszélni, a nyelvtani szerkezeteket helyesen használni, és most azon vagyok, hogy ez sikerüljön.
SpeakMan: Mesélj a csoportodról! Milyen a légkör, jól kijössz a többiekkel?
Évike: Nagyon szeretem a csoporttársaimat, és úgy veszem észre, hogy ők is kedvelnek engem.
Úgy döntöttem, hogy most egy időre befejezem az angoltanulást, mert a B2-2-es szint megadta azt, amire szükségem volt, és remélem, hogy nem felejtem el.
Nemsokára megyek ki az unokáimhoz, amivel biztos fejlődni fog az angolom, és megtanulok majd néhány szlenget is.
Korábban számomra a legnagyobb nehézséget mások megértése jelentette, és azért tetszett meg ennyire a Speak!, mert itt a csoporttársakkal való beszélgetésben éppen ezt tudom fejleszteni, és sok eltérő kiejtéssel találkoztam az elmúlt időszakban.
Én nagyon szeretem ezt az iskolát, és szerintem nagy jövő vár rátok. Mindenki fiatal, kedves, a nevemen szólít, és nagyon szeretem azt az intelligenciát, kulturált légkört, ami itt van, mert ez elég ritka manapság.
A csoporttársakhoz is közel kerültünk egymással. Régóta tanulok itt, sok emberrel találkoztam, de mindegyikükre pozitívan emlékszem vissza. Tegnapelőtt lett vége a tanfolyamnak, és a többiek odajöttek, hogy elkérjék a telefonszámomat, mert tényleg nagyon megszerettük egymást.
A tanfolyam mellett több tréningen, szemináriumon is voltam, és különösen az Értés- és kiejtésjavító volt nekem hasznos, mivel a fülem a szláv nyelvekre valahogy jobban ráállt, mint az angolra.
Timihez pedig végig nagyon ragaszkodtam. Még az általános iskolából hoztam magammal azt az elvet, hogy a tanárt tisztelni kell, de Timit nem csak a pozíciója, hanem a tudása miatt is tisztelem. Tényleg nagyon, nagyon jól tanít – le a kalappal előtte. Olyan türelme van, ami rám egyáltalán nem jellemző 🙂
Csodálatos jövőt kívánok neki!
SpeakMan: Áruld el, mi a titkod! Mi motivál?
Évike: Az motivál, hogy megmutassam, hogy ennyi idősen is tudok tanulni.
50 éve, az érettségi után már sajnos nem tudtam tanulni, pedig mindig könnyen ment, és szerettem is. Az angollal pedig úgy voltam, hogy egyszerűen nem hagyhatom, hogy ez a nyelv kimaradjon az életemből.
A legerősebb motivációt az Amerikában élő családom jelenti, mert tényleg nem akarok kukán ülni, amikor a fiammal kimegyek a játszótérre. Ilyenkor valahogy mindenki engem talál meg, mintha egy láthatatlan tábla lenne a nyakamba akasztva, hogy „én nem tudok angolul jól”, és a különböző nációjú nagymamák, szülők, gyerekek, mindenki engem kérdezget, utána pedig fejfájással megyek haza, mert annyira kellett koncentrálnom arra, amit mondtak nekem.
Most születik a harmadik unokám, ami miatt ismét kiutazom hozzájuk, és nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mennyit fejlődtem veletek az elmúlt egy évben. Hajt a kíváncsiság, hogy még mit tudok elérni. És úgy érzem, hogy nem vallottam szégyent.
SpeakMan: Hogyan teltek az órák? Hogyan tanultál, készültél az órákra?
Évike: Be kell vallanom töredelmesen, hogy az idiómákkal nem lettünk barátok. Nekem kicsit megfoghatatlanok, nem lehet egy az egyben lefordítani őket, és egy picit elutasító voltam velük, ami miatt nehezen is tanultam meg őket.
A tanfolyamon, ha úgy éreztem, hogy megakadtam, akkor nem röstelltem pótórát venni. Az egyik tanárnővel, Anettel pedig nagyon jól tudtunk tanulni. Pedig összesen két órát hiányoztam az elmúlt egy évben, és nem fogod elhinni, de a mai napig hiányzik, hogy azokat az anyagrészeket nem láttam a táblára felírva. Tényleg vizuális típus vagyok. Tudom, hogy az egyes szavak melyik oldalon vannak a füzetemben.
Úgy érzem, hogy elértem a végére. Ez az egy év tökéletes volt arra, amit el szerettem volna érni. Így, hogy megállás nélkül tanulnom kellett, tavaly a nyarat is feláldoztam rá, teljes erőbedobással csináltam.
Visszahoztátok a diákéveket az életembe, amiért külön hálás vagyok.
Amikor Timitől tanultuk a hullámvasút szót, akkor mondtam neki, hogy na látod, ez jellemző rám. Valóban voltak olyan pillanatok, amikor azt kérdeztem magamtól: „kell ez nekem?” Mert volt olyan, hogy kicsit nehezebb volt, vagy túl sok volt.
És akkor rájöttem, hogy ha most ezt én abbahagyom, akkor Timit soha nem kapom vissza – nem mintha a többi rémaranyos tanár ne lett volna jó, de én őt szerettem meg, és megszoktam, hogyan írja fel a táblára a szavakat, meg mindent.
Másrészt úgy voltam vele, hogy ha én ezt most abbahagyom, akkor biztos, hogy nem fogok visszajönni.
Voltak mélypontok, amiken át kellett lendülni, és a környezetem sem mindig segített ebben. Például van egy barátnőm, aki mindig megkérdezte, hogy miért kell ez nekem. Viszont én itt magamat, az akaraterőmet tettem próbára, és mindig rá tudtam beszélni magamat, hogy folytatnom kell.
Timi nélkül nem ment volna, aki mindig azt mondta nekem: „úgysem hagyom, hogy abbahagyd!”
Szóval kellett egy kis inspiráció, de elszaladt ez az egy év. És látom, hogy gyűlnek a füzetek, a házi feladatok, úgyhogy most az a tervem, hogyha abbahagyom, elviszem a füzeteimet magammal Amerikába, és visszanézem, hogy ne felejtsem el.
Azt kívánom a sulinak, hogy csak így tovább. Egykori vállalkozóként is mondom, hogy ezt így kell csinálni. Sok nehézség árán, de mindig kitartóan, ahogy ti is dolgoztok ezzel a sok-sok fiatal, tehetséges tanárral és munkatárssal, akik szívvel-lélekkel csinálják.
Ennek az iskolának van jövője. Mert veletek tényleg lehet tanulni, haladni, fejlődni, sikereket elérni.
SpeakMan: Egy évnyi angolozással a hátad mögött, mit üzennél a „zöldfülűeknek”? 🙂
Évike: Én azt tudom mondani, hogy egy percig se gondolkozzatok, mert, ha tényleg meg akarjátok tanulni a nyelvet, akkor csak ide gyertek.
Itt nem veszik el a kedveteket, hanem igazán inspirálnak majd titeket. Meg fogjátok látni és tapasztalni, hogy tényleg remek az órai hangulat, rengeteget nevetünk, nem búvalbélelt emberekkel fogsz tanulni, mert itt mindenki elfelejti a problémáit.
És még valami: ha már kifizettek ennyi pénzt, akkor tessék rendesen és kitartóan csinálni. Nem szabad, hogy egy kis kudarc a kedveteket szegje – le kell gyűrni, meg kell oldani, és megyünk tovább.
Az angol ma annyira alap, hogy minden fiatalnak meg kell tanulnia. És ezt én mondom, akinek már nem kell nyelvvizsga, nem kell új állás. Egy év alatt bőven el lehet érni a középfokra, és aki tudja, akarja, menjen tovább.
Ha valahol meg fogod tanulni az angolt, az itt lesz. Úgyhogy én csak annyit tudok mondani, hogy csak ide 🙂
