„Tényleg az a titok, hogy használni kell.” – interjú Jánossal, a Hónap Diákjával

Névjegy: János Budaörsön él a családjával. Két gyermeke van: a fia 29, a lánya 26 éves. Építészmérnökként egy budai stúdióban dolgozik, ahol az építéstervezést irányítja. Szabadidejében szeret mozogni, focizni, síelni, vitorlázni, és egy jó társaságban jót beszélgetni, egy jó pohár bor mellett. A vele készült interjú kötelező olvasmány, ha most vágsz bele a tanulásba, vagy még a bátorsággyűjtő szakaszban vagy.

SpeakMan: Gratulálunk a Hónap Diákja címhez! Te is bizonyítottad a teljesítményeddel, kitartásoddal és szorgalmaddal, hogy megérdemled ezt az elismerést. Szerinted miért téged választottunk?

János: Jó kérdés, ezt talán magatoknak kellene feltenni 🙂

Lehet, hogy az a fajta rendszeres kitartó munka testesült meg ebben az elismerésben, amiben már több mint 1 éve részem van. De hogy ezen felül még mi motiválhatott benneteket nem tudom, mert én meg folyamatosan azon rágom magam, hogy még nem tartok ott, ahol egy év után kéne tartanom.

Azzal szoktam magamat nyugtatni, hogy a munka és a család mellett ez úgyse nagyon menne gyorsabban, de a küzdelem folyamatos.

SpeakMan: Miért pont az angol? Miért kezdtél el angolul tanulni?

János: Világéletemben piszkált az, hogy az egyetemen nekünk nem tették kötelezővé az angolt. Még az oroszos világból jövünk, persze azt meg az ember úgy dacból nem tanulta meg – pedig most milyen hasznos lenne.

Már többször nekifutottam az angoltanulásnak, egy-két hónapos fellángolásaim voltak, csak aztán mindig „rászervezett az élet”, és akkor még hagytam, hogy rászerveződjön.

Talán most ért meg bennem az elhatározás, hogy ezt nekem tudnom kell. Sokat utazunk, szerencsére gyakran és egyre többet járunk külföldre, ezért egyszerűen szükségem van az angolra.

A munkámhoz nem lenne feltétlenül szükséges angolul tudnom, mert számos, sokoldalú és nagyszerű kollégával vagyok körülvéve, akik már anyanyelvi szinten, az egyetemről kijőve tudják, beszélik a nyelvet.

A fiam épp most van elköltözőben tőlünk, úgyhogy mi már túlvagyunk a gyerekkoron. Talán emiatt is van egy kicsit több időm foglalkozni az angollal, bár így is nagyon feszes időbeosztás szerint élek, eléggé be van osztva minden napom, de úgy éreztem, hogy most bele kell vágnom.

SpeakMan: 2015 szeptemberében kezdtél nálunk. Hogy érezted magad ez idő alatt? Milyenek az órák, a tanárod, a csoporttársak, a hangulat?

János: Nyilván jól éreztem magam különben nem lennék itt 🙂 Petrával kezdtem a tanulást a Speak!-ben, akire a mai napig nagyon pozitívan gondolok vissza. Ő egy nagyon jó angoltanár.

Meg is szerettette velünk ezt az egész helyet és tanulási formát. A hangulat mindig nagyon jó, hiányozna, ha nem ilyen lenne.

Egy dolgot kell még leküzdenem magamban, ez pedig az, hogy meg merjek megszólalni. Egyszer már próbálkoztam a Speak! klubban, de egy elég nehéz témába sikerült belecsöppennem, ami egy picit visszavetette a bátorságomat.

De nem adom fel.

SpeakMan: Ha visszatekintesz erre a 1,5 évre, van olyan emlék, vagy meghatározó pillanat, ami különösen kedves neked?

János: Mindegyik óra jó élmény. De tényleg, nem nagyon tudnék kiemelni egyet sem.

Én a mai napig egy ilyen kicsit stresszelő alkat vagyok, amikor szintközit meg szintzárót írunk, picit görcsbe rándul a gyomrom, aztán meg azt mondom magamnak, hogy „ez nem a világvége!”, megy ez magától is.

Szóval azt kell, hogy mondjam, hogy folyamatosan jó színvonalú képzést kapunk, jó hangulatban.

A képen János a tanárával, Rusz Timivel.

SpeakMan: Említetted, hogy a megszólalással még vannak problémáid, de volt már olyan, hogy élesben kellett használod az angolt?

János: Használtam már, nem is egyszer. Már többször voltam külföldön – szakmai úton és nyaraláson is – a tanfolyam kezdete óta, ahol abszolút hasznát vettem.

Tényleg az a titok, hogy használni kell. Használni kell, hogy a szófordulatok, reakciók, megfogalmazások gondolkodás nélkül jöjjenek.

Ha sikerül még több bátorságot gyűjtenem, akkor talán kijövök ebből a 22-es csapdájából, hogy azért nem használom, mert nem merem, pedig használni kell, hogy merjem.

SpeakMan: Mennyit készülsz az órákra?

János: Van egy rettentő jó szórakozásom mostanában: a füzetemmel alszom el és nagyon jókat alszom vele!J

Azt vettem észre, hogy akkor sokkal gyorsabban memorizálom az anyagot, ha naponta foglalkozom vele.

Nem biztos, hogy több időm van negyedóránál, de az is számít. Ha ez ritkább ennél, akkor nagyságrendekkel többet kell foglalkoznom vele.

Ezért vettem fel azt a jó szokásomat is, hogy esténként, a párna alá teszem a füzetemet, és ezért szánok hétvégenként egy fél napot a tanulásra.

SpeakMan: Házi feladatokon kívül még hogyan fejleszted a tudásod?

János: Az az igazság, hogy a Speak! előtt már levelezgettem angolul, korábban fel is iratkoztam hírlevelekre, és ott rendszeresen küldözgetik az anyagokat. Ezeket is igyekszem mindig megcsinálni, ha időm engedi.

A munkahelyemen jönnek angol nyelvű email-ek, amiket most már végig tudok olvasni és értem is azokat. Arra még nem vállalkoznék, hogy meg is válaszoljam (sok bennük a szakzsargon, és a szleng), de mindig mondom a kollégámnak, aki pl. svájciakkal levelezik, ha megértettem a kommunikációjukat.

És ilyenkor azért el is mosolyodok 🙂

SpeakMan: Egyébként meddig szeretnél eljutni? Van végcél az angollal?

János: Azt folyamatosan tapasztalom magamon, ahogy megyünk előre az anyagban, hogyha van ideje leülepedni a tanultaknak, és egy kicsit többet gyakorlunk, akkor az jobban rögzül.

Én szerintem amúgy is a „nehezen tanul, könnyebben felejt”-típus vagyok, ezért az a célom, hogy amit megtanultunk, azt jól bevéssem, és később is magabiztosan tudjam használni.

SpeakMan: Végül, ha van tanácsod a most kezdők számára, mi lenne az?

János: Persze, hogy van: kitartás, bátorság, szorgalom. 🙂

congrats

Share This