Kedves Frusztrált Nyelvtanuló!
Régóta nem beszéltünk egymással. Látom, hogy még mindig egy helyben jársz a nyelvtanulással. És javíts ki, ha tévedek, de azt is látom, hogy elég szarul érzed magad emiatt.
Tudom, hogy nagyon szeretnél már túl lenni ezen, de valamiért nem jön össze. Több módszert kipróbáltál már, mint amennyiről egy kísérleti oktatási módszereket kutató angol tanár valaha hallott, mégsem jött az áttörés.
Volt már magántanárod, jártál „hagyományos” nyelviskolákba, próbálkoztál otthoni nyelvtanulással, online tanfolyamokkal, és „csodamódszerekkel”, de semmi nem használt.
Elfáradtál.
Lélekben lehet, hogy már fel is adtad.
Nem hibáztatlak érte.
Mert 6 évvel ezelőtt én is olyan voltam, mint Te.
Az iskolában lehülyéztek? Engem is.
A magántanárral nem haladtál? Én sem.
Elhitted, hogy nincs nyelvérzéked, mert „okos emberek” mondták? Én is.
Azt mondta az iskolai angoltanárod, hogy soha nem fogsz megtanulni angolul, és nem lesz nyelvvizsgád? Nekem is. Nem is egy.
Később mindegyik meg is kapta tőlem e-mailben a beszkennelt nyelvvizsga bizonyítványomat, egy nem túl elegáns, f**ck you tárgymezővel.
Állati jó érzés volt rányomni a küldés gombra, mert még évekig nagyon dühös voltam rájuk. Aztán ez az érzés –a nyelvtanuláshoz tapadó összes frusztrációval együtt – előbb fokozatosan elhalványult, végül pedig nyom nélkül eltűnt.
Rá kellett jönnöm, hogy nem ők számítanak. Nem ők, nem a papír, még csak nem is az angol. Csak az számít, hogy ma már egy tétellel rövidebb a „félelem” listám. Eggyel kevesebb korláttal élem az életemet, és eggyel kevesebb olyan dolog van, ami útját állhatná a boldogságomnak.
Tudom, hogy baromira eleged van abból, hogy mindenki meg akarja mondani Neked a tutit. Én nem fogom Neked megmondani. Mert szerintem a nyelvtanulásnak nincs univerzális receptje. (Ha lenne, akkor mindenki abból főzne, és nem lennének frusztrált nyelvtanulók a világon.)
De azt elmondhatom, hogy nekem mi segített:
- Elengedtem az elvárásokat, és elkezdtem magam miatt tanulni az angolt.
- Önostorozás és önsajnáltatás helyett (basszus, hogy ez a két dolog mennyire kéz a kézben jár egymással) inkább tanultam.
Triviális? Az. Naná, hogy az. De sokkal könnyebb ezeket a dolgokat kimondani, mint megcsinálni.
Sokkal könnyebb azt mondani, hogy „nem számít” a papír, vagy, hogy az anyád hetente kétszer kérdezi meg, hogy „kisfiam, hogy megy az angol?”, de nem foglalkozni vele sokkal nehezebb.
Sokkal könnyebb azt mondani, hogy a mártírkodásra szánt időben inkább megnézek angolul egy filmet, de olyan jól esik elsírni a barátoknak, hogy 6 év alatt 7 angoltanárod volt, akik 8 különböző tankönyvből tanítottak.
Tudom, hogy a 6 évvel ezelőtti önmagam nagyon sajnálta magát, imádott panaszkodni és mindig talált valamilyen okot, kifogást arra, hogy miért nem is akar megtanulni angolul.
Ma sem tudom miért, pontosan mikor és hogyan, de egyszer csak átbillent egy kapcsoló a fejemben. Többé nem akartam vesztes, frusztrált és gyáva lenni. Nem akartam a föld alá bújni a térképpel a kezében felém közeledő turista elől. Nem akartam több kínos pillanatot, amikor zavartan mosolyogtam, vagy ügyetlenül mutogattam, mert egy hang sem jött ki a torkomon.
Nem csak a rosszul elsült próbálkozásokba lehet belefáradni, hanem a szégyenbe is. Én pedig pokolian szégyelltem magam. És ebből a keserű, tompa és aljas fájdalomból sikerült annyi erőt merítenem, ami átlendített a kezdeti nehézségeken.
Nem azt mondom, hogy most gyorsan kezdd el magad szégyellni.
Csak azt, hogy ha már érzed, akkor itt az idő, hogy lehúzd az angolul való megszólalást a félelemlistádról.
Írd alá ezt a levelet egy megosztással (itt lent, a cikk alatt találsz hozzá gombokat), ha Te is szeretnél segíteni a frusztrált nyelvtanulóknak abban, hogy kitörjenek a kudarc körforgásából.