A megtorpedózott haladás és a szintfelmérő, amiért még Lionel Messi is hálás lenne

Szerinted a 9 éves Lionel Messi befért volna egy magyar NB1-es csapat kezdő tizenegyébe? Vagy mondjuk a kamaszodó Roger Federert már be kellett volna nevezni a Roland Gaross-ra? Esetleg Hosszú Katinkának már 10 évesen a hazai mezőny legjobbjaival kellett volna úsznia a magyar válogatóversenyeken? A válasz egyértelműen nem. Mert még a legcsillogóbb tehetséget sem lehet kitenni annak, hogy ne a hozzá hasonló tudásszintű sportolókkal versenyezzen. Akkor miből gondolod, hogy más szabályok vonatkoznak a nyelvtanulásra?

Megalázó. Ezzel a szóval lehet a legjobban jellemezni azt a helyzetet, amikor nem azonos tudásszintet képviselő embereket versenyeztetnek, vagy hasonlítanak össze egymással. Nem a képességekről, vagy a potenciálról van szó. Lionel Messi bal lába ma többet ér, mint egy közepes magyar csapat stadionostul, mindenestül, de 9 évesen valószínűleg 25 perc után, kisírt szemmel és fájó lábbal sétált volna le egy bajnokiról. Mert ott és akkor még nem állt készen rá, hogy felvegye a versenyt érett, ereje teljében lévő, edzett felnőttekkel.

A sport világában sem véletlenül alakult ki az a gyakorlat, hogy a versenyzők különböző súlycsoportokban és eltérő korosztályi kategóriákban versenyeznek egymással. Mert e nélkül nem lehetne összehasonlítani, mérni és értékelni a sportolók egyéni teljesítményét.

Az, hogy Usain Bolt a világ leggyorsabb embere nem abból derült ki, hogy lefutott egy japán mágneses vonatot, hanem, hogy minden más sprinternél gyorsabban teljesítette a 100 méteres távot. Ha Messi, Federer, Hosszú Katinka, vagy akár Usain Bolt elé gyerekkorukban megugorhatatlan léceket állítottak volna, akkor ma valószínűleg nem lennének világszerte ismert és elismert sportolók. Sőt, nagy tétekben fogadni mernék, hogy nem is sportolnának.

Az a felismerés, hogy mindennek megvan a maga ideje (a céloknak, a terhelés fokozásának, a léc magasabbra rakásának stb.) nem csak a sportra, de a nyelvtanulásra is igaz. Mert nincs is annál rombolóbb dolog a motivációra nézve, ha nem magadhoz és a hozzád hasonló tudású emberekhez mérik a teljesítményedet. Ha nem is mindig tudatosul benned, de ilyenkor frusztrálódsz és érzed magad tehetségtelennek, butának és megalázottnak.

Ezért fontos, hogy amikor angoltanulásra adod a fejed pontosan tudd, hogy hol tartasz, mit tudsz, és hol kell fejlődnöd, erősödnöd. Nem csak a célodat kell megálmodnod, hanem az oda vezető utat is ismerned kell és ehhez muszáj ismerned a kiindulópontot.

A kiindulópontot pedig semmilyen más eszköz nem mutatja meg jobban, mint egy szintfelmérő. Egy jó szintfelmérő. (Merthogy vannak rossz szintfelmérők is, de erről majd egy másik alkalommal.) Egy jó szintfelmérő nem csak tükrözi a valódi tudásszintedet, de egy térképet is ad a kezedbe, aminek a segítségével elindulhatsz a magabiztos nyelvtudás felé vezető úton.

Szintfelmérő nélkül belevágni a nyelvtanulásba olyan, mint a 9 éves Messit a kezdő tizenegybe rakni, vagy Hosszú Katinkát az ifjúsági olimpiára nevezni. Sportszerűtlen és felelőtlen. Ha egy nyelviskola rossz „edző” és nem veszi figyelembe (mert nem tartja fontosnak, vagy nincs rá eszköze) a sportolói, vagyis a diákjai eltérő tudásszintjét, akkor azzal évekre, vagy akár egy egész életre elveheti a kedvüket a tanulástól.

Ha nincs szintfelmérő, akkor a véletlenre bízzuk, hogy a diák éppen unatkozik, megszakad, vagy fejlődik és tanul az órán. Ha nincs szintfelmérő, akkor cserbenhagyjuk a diákokat, hiszen nem törődünk azokkal a potenciális aknákkal, amikre az olyan csoportok futhatnak rá, ahol nem egyforma tudásszintű emberek ülnek.

Ha nem megtorpedózni, hanem megalapozni akarjuk a diákok fejlődését, akkor ragaszkodnunk kell a lézerpontos szintfelmérő kitöltéséhez és első lépésben jó edzőként, a jó időben, elérhető magasságra kell tennünk a lécet.