Hogyan rántsunk vissza egy nemzedéket a szakadék széléről? És mit tehet egy angol nyelviskola, hogy a fiatal generáció ne csak túléljen, éljen is?

Nagyjából azt várják el a munkaadók, hogy dolgozd ki a beled, lehetőleg told ki az időt napi 25 órára, családod ne legyen, legyen 5 diplomád és beszélj legalább 3 idegen nyelven felsőfokon, intézd a főnök magánügyeit és ne szólj soha semmiért. Mindezt lehetőleg ingyen. Életszerű? Nem véletlenül. Ezt egy 24 éves, mogyoródi szakmunkás írta a Hello90 blog kérdésére válaszolva. A blog 300, 15 és 29 év közötti munkanélküli fiatalt kérdezett meg az életükről és az álláskeresés nehézségeiről. A gazdasági válság elemi erővel csapott le a fiatal generációkra: Magyarországon minden 7. 30 év alatti fiatal munkanélküli. A riasztó statisztika mögött pedig ott van több ezer ember személyes története és sorstalansága. Mit lehet tenni egy olyan helyzetben, amikor a volt osztálytársaim fele Londonban mosogat, a másik fele pedig még mindig a szüleivel él otthon? Lehet-e még csinálni valamit egyáltalán, vagy megállíthatatlanul rohanunk katasztrófába? És mi a felelőssége egy ilyen helyzetben egy angol nyelviskola tulajdonosainak, tanárainak és diákjainak?

Fiatal vagyok. Élek. Ez a legtöbb, amit elmondhatok magamról. Így lehetne összegezni azokat az 1 perces vallomásokat, amiket a Hello90-en kérdésére válaszolva mondtak el munkanélküli fiatalok. Lemondás, beletörődés, reménytelenség, megalázottság, kiszolgáltatottság, jövőnélküliség. Ezek pedig a leggyakrabban használt szavak, amelyekkel az érzelmi állapotukat, vagy helyzetüket festették le. Na meg a pénz. Ami nincs és talán soha nem is lesz.

Minden statisztikánál többet mond el egy személyes történet. Egy 23 éves budapesti diplomás fiatal a munkáltatók ellentétes elvárásait emelte ki. „Legyek fiatal, de miért ilyen rövid az önéletrajzom. Legyen diplomám, de azért belekötnek, hogy miért azt tanultam, amit, ha nem lehet vele elhelyezkedni.” Nagyon sokan számolnak be megmagyarázhatatlan nyomottságról, szégyenérzetről és megbélyegzettségről. „Felkelek, nem csinálok semmi értelmeset, aztán vége a napnak. Kivéve, ha épp állásinterjúm van, mert akkor elpazarolok 2-4 buszjegyet arra, hogy a harmadik kör után közölje egy újabb HR-es, hogy nem vagyok elég jó. (…)„Nincs motivációm, lassan kimozdulni sincs kedvem a lakásból, ha pedig elmegyek valahova, igyekszem minél gyorsabban hazajönni. Lassan kb. félek a külvilágtól.”

A legtöbben nem csodát várnak, csak élni szeretnének. Ahogy egy 26 éves, budapesti diplomás fogalmaz: „Nem vágyom semmi luxusra, csak arra, hogy ne kelljen végre izgulnom amiatt, hogy másnap mi lesz velem. Ez a létbizonytalanság felemészt”.

Az egészben az a legdurvább, hogy fel fog nőni egy olyan nemzedék, amelynek az egyik fele már 16 évesen eldönti, hogy Nyugaton kezd (új) életet, míg a másik fele itthon szenved és tűr. Némán, megalázottan, minden reményétől megfosztva. Depressziósan. Ha nem rólunk, a mi jövőnkről és a mi országunkról lenne szó, talán kevésbé forrna bennem ennyire a düh és megpróbálhatnék valami biztatót és kincstári optimistát írni. De rólunk van szó. És életbevágóan fontos, hogy megoldjuk ezt a helyzetet.

De merre van a kiút? Egyáltalán van kiút? Abban a kérdőív kitöltői is egyetértettek, hogy nagyon fontos az iskolázottság. Amikor arról kérdezték őket, hogy szerintük miért nincs munkájuk, a legtöbben a tapasztalat, a megfelelő végzettség és a nyelvtudás hiányát írták le. Tény, hogy minél iskolázottabb valaki, annál kevésbé valószínű, hogy tartósan munkanélküli lesz. A fiatal álláskeresők között a 8 osztályt végzettek aránya a legmagasabb (35%), míg a diplomások aránya csak 6%. Az is tény, hogy a munkaadók szívesebben alkalmaznak olyan munkaerőt, aki a saját anyanyelvén kívül még legalább egy nyelven tud kommunikálni. Ez a nyelv pedig –tetszik, vagy sem- Magyarországon az esetek túlnyomó többségében az angol.

A kutya itt van elásva. Méghozzá jó mélyre. Nem fogunk tudni kilábalni a válságból, ha a legfontosabb utánpótlási útvonalunk (oktatási rendszer, azon belül pedig a nyelvoktatás világa) válságban van. Egy defektes autóval soha nem fogunk tudni hasítani a sztrádán.

Az eddigi próbálkozásaink szerintem azért mentek félre, mert menet közben akartunk kereket cserélni. Minden jó szándék ellenére ez így nem fog menni. Meg kell állnunk egy percre. Végiggondolni mit és hogyan szeretnénk elérni. Mi a célunk? Miért dolgozunk? Mit akarunk elérni? Milyen eszközökkel érhetjük ezt el?

Minőségi köz és felsőoktatásra, professzionális nyelvoktatási rendszerre van szükség, ha ki akarunk lábalni ebből a válságból. Ehhez pedig először is kérdéseket kell feltennünk és jó válaszokat kell adnunk rá. Neked, a szüleidnek, barátaidnak, a politikának, a tanártársadalomnak és nekem, aki a Speak! angol nyelviskola blogját írom. Egy közös célban kell egyesítenünk az erőfeszítéseinket: nincs mese, meg kell tanítanunk angolul beszélni ezt az országot.

Persze az angoltudás sem 100%-os garancia a sikerre. „Volt, hogy a HR-esek olyan rossz, értelmetlen hunglish-sel beszéltek velem, hogy háromszor kellett visszakérdeznem, mire felfogtam, mit akar kérdezni. Erre ő közölte, hogy lebuktam, nem is beszélek angolul. Arra pedig mindig külön rákérdezek írásbeli tesztnél, hogy brit vagy amerikai angolt várnak el: vagy nem is értik miről beszélek, vagy rávágják, hogy brit, majd lepontoznak, ha brit angolban írok, mert hát az optimise z-vel van.” A lényegen ez persze nem változtat, de tisztelt HR-es kolléga! Ideje lenne Önnek is beiratkoznia hozzánk.

És neked is, ha még nem tetted meg. Mert a megoldás kulcsa nálad van, és ez a döntés a Tiéd. Nem állítom, hogy bármilyen angol nyelviskola, vagy tanfolyam megoldja az ifjúsági munkanélküliség problémáját. Hogy sorsot ad a sorstalanoknak, reményt a reményvesztetteknek.

De az is tény, hogy ahhoz, hogy jó és jól fizető munkád legyen, nem elég a kábé tudás, vagy a papír: tudnod is kell angolul. A 100% beszéd, 0% könyv módszer és a Speak! angol nyelviskola nem csodaszer, vagy gyógyír Magyarország összes gondjára-bajára. De a Te problémádat lehet, hogy éppen mi fogjuk tudni megoldani. Te is kellesz hozzá.