Nyár. Balatoni gyermek lévén erről a szóról a strandolás, a sütögetések és a hajnalig tartó bulik jutnak eszembe. Elsőre. Rögtön ezután életem egyik legizgalmasabb nyári szünete.

Elsős gimnazistaként jött a lehetőség, amely talán az angoltanulásom legmeghatározóbb pillanata volt: meghívtak egy cserediák programba.

Egészen egyszerűnek tűnt az elején. Mi fogadunk egy diákot a családommal, majd később az ő családja fogad engem. Gyorsan le is futottam a szükséges engedélyeztetési köröket a szüleimnél, akik annak ellenére nagyon nyitottak voltak a dologra, hogy – velem ellentétben – pontosan tudták, mekkora szervezési, logisztikai és pénzügyi terhet vesznek a nyakukba.

Engem végig az motivált, hogy az iskolában nem volt lehetőségem gyakorolni a beszédet, a szüleim pedig azért támogatták a döntésemet, mert tudták, hogy nem lehet jövőm aktív nyelvtudás nélkül.

Aláírtunk minden papírt, majd végre eljött a nagy nap, amikor megérkezett hozzánk Johanna, Finnországból.

Johanna felnyitotta a szememet

Rettenetesen izgultam, mert nem tudtam, hogyan fogok vele beszélgetni. A félelmemet csak tovább fokozta, hogy az érkezése előtt utánaolvastam egy kicsit Finnországnak és görcsbe rándult a gyomrom, amikor kiderült számomra, a finnek élen járnak a nyelvoktatásban és a velem egykorú diákok többsége már szinte második anyanyelveként beszéli az angolt.

A közös programokba vetettem minden reményemet “ha többen vagyunk, többet tudunk”-alapon (és végül szerencsére így is lett).

Őszinte leszek. A Johanna érkezése utáni első pár óra pokoli volt. Amíg Balatonfüredről Gyulafirátótra értünk (ez nagyjából 35 perces út kocsival), egyetlen árva szót sem szóltunk egymáshoz. Az elképzelhetetlenül hosszúra nyúlt, kínos csöndet végül édesapám törte meg, aki alapszinten beszél angolul és hazaérve segített picit beindítani a beszélgetést.

Akkor, ott, abban a pillanatban éreztem először, hogy mennyire szeretnék igazán jól beszélni angolul.

Nagyon vágytam rá, hogy el tudjam mondani, amit szeretnék. Hogy könnyedén ki tudjam fejezni a gondolataimat, az érzéseimet. De nem voltam rá képes. Arculcsapásként ért a dolog, úgy éreztem, mintha be lennék zárva egy láthatatlan kalitkába. Én, aki egész életemben társasági ember és talán túlságosan is nagydumás voltam. (Erről a szüleim, de főleg a tanáraim tudnának mesélni.)

Ezért akkor, ott, abban a pillanatban azt is eldöntöttem, hogy nem csak szeretnék, de meg is fogok tanulni angolul beszélni.

Johanna egy hetet töltött nálunk, ez idő alatt rengeteget tanultam tőle és a többi finn diáktól is, akiket egyáltalán nem zavart, hogy sokkal jobban beszéltek angolul nálunk.

A végére megjött a bátorságom, és ha nehezen is, de elkezdtem beszélni és beszélgetni, ezért az elutazásuk után izgatottan vártam a folytatást.

Laura, aki megszerettette velem az angolt

Még a finnek magyarországi látogatása során ismerkedtem meg Laurával, akivel annyira összebarátkoztunk a hét során, hogy végül megbeszéltük, hozzájuk megyek ki a csereprogram második részében.

Azon a nyáron elkezdtem rágyúrni az angolomra. Az első hetekben rengeteget olvastam, filmeket és videókat néztem, chateltem Laurával és a többiekkel, igyekeztem minden lehetőséget megragadni a fejlődésre.

Talán életemben először nem az iskoláért, a szüleimért, hanem saját magam miatt tanultam és bár az elején kemény volt, hogy nem jártam el (annyit) bulizni és kevesebb időt töltöttem a barátokkal, minden ráfordított másodperc megérte.

Eljött az indulás napja, gyülekeztünk az iskola előtt és ahogy körbenéztem, a többieken is láttam a félelmet, ami engem is átjárt. Hiszen egy idegen országba, egy ismeretlen városba készültünk menni, ahol rajtunk kívül senki nem beszél magyarul, így ha nem tudjuk magunkat kifejezni angolul, végünk. (Ez talán kicsit drámainak tűnik, de akkor így éltük meg mindannyian.)

Miután a gépünk leszállt Helsinkiben, 10 perc után be is igazolódott a félelmem. Jöttek értünk a családjaink, én pedig megint ott találtam magam egy autóban, idegenekkel összezárva és rám tört a némaság.

Hiába kérdezgettek, próbáltak beszélgetést kezdeményezni velem, nagy erőfeszítésembe került a legegyszerűbb mondatokat is kimondani (mit kimondani, kinyögni) és rettenetesen kínosan éreztem magam.

Az első fél óra ilyen nyomott hangulatban telt, aztán bevillant a gondolat.

Nem a tudás hiánya, hanem a félelem nagysága köt csomót a nyelvemre.

Hogy erre a gondolatra tört meg a jég, vagy egyszerűen már csak nem bírtam elviselni ezt a cikis szituációt, elkezdtem beszélni. Előjöttek a tanultak, egyre több minden jutott eszembe, egyre gördülékenyebben, magabiztosabban és hosszabb mondatokban kommunikáltam velük.

A 2 órás út (hát igen, Finnországban kicsit nagyobbak a távolságok) és az egész első nap alatt még nagyon erősen kellett koncentrálnom arra, hogy mit és hogyan mondok, rettenetesen sokat gondolkodtam egy-egy szón, kifejezésen, hogy ne égessem le magamat.

Utólag visszanézve már nevetek ezen, mert a második nap reggelétől minden simán ment. Hamar belerázódtam a beszélgetésekbe, a közös programok, élmények és megpróbáltatások átélése pedig nem csak közelebb hozott minket egymással Laurával, hanem a nyelvet is megszerettette velem.

Mind a mai napig tartom a kapcsolatot a “kinti családommal”. Amikor már egyetemistaként kiköltöztem Dániába, felhívtam őket Skype-on. Ott és akkor tőlük kaptam életem első, igazi visszajelzését az angolommal kapcsolatban. Sosem felejtem el az arckifejezésüket, amikor minden görcs nélkül elkezdtem velük csacsogni az iskoláról.

Az ő döbbenetük és meghatottságuk eszembe juttatta azt a kislányt, aki néhány éve még szótlanul ült az autóban és riadt arccal nézte az elsuhanó tájat az ablaküvegen át. 

Ráébredtem, mekkora utat tettem meg azóta és az ő büszkeségük rám is átragadt. Elmondhatatlanul jól esett, amikor megdicsérték az angolomat és közösen nevettünk a Finnországban együtt töltött kezdeti “csöndes óráinkon”.

A nyár, ami megváltoztatta az életemet talán az öcsémét is meg fogja

Sokat köszönhetek ennek az időszaknak. Vitán felül életem leghasznosabb nyári szünete volt és egy percig sem bánom, hogy nem itthon bulizva vagy heverészve töltöttem.

Rájöttem, hogy diákként a nyári szüneteknek erről is kéne szólnia. Olyan tudást szerezni, amire év közben nincs vagy csak nagyon kevés lehetőség van, mert nincs elég idő, kedv, energia vagy motiváció hozzá. 

Ez a cserediák program indított el azon az úton, ami az angol megszeretéséig, majd a külföldi diplomáig, végül idáig, egy angol nyelviskoláig vezetett.

Az öcsémen látom, hogy a mostani középiskolások élete még talán kicsit nehezebb is, mint amilyen a miénk volt. Nagyobb a terhelés, kemény a tanév, sűrű a program. Hajnali kelés, napi 7-8 óra, különórák, sport, gyors vacsora és tanulás estig.

Ahogy azt is látom, hogy nagyon nincs rendben az angolja, az iskolában tanító tanárok képtelenek átadni neki azt a tudást, amivel boldogulni tudna az életben.

Szívszorító látni, hogy a rossz módszerek és pocsék tanárok miatt 6 év tanulás után a legalapvetőbb kérdések megválaszolásában is bizonytalan.

Az iskolai angolórákon szinte  semmit nem beszélnek, emiatt ő is retteg megszólalni angolul – éppúgy, ahogy én is féltem Finnországban.

Az osztálytársaival stresszelnek az év végi vizsgák miatt, amire nem készítik fel őket, tehát a megmérettetések pozitív visszajelző funkciója torzul és ellentétes hatást vált ki a diákokból: nem motiválja őket a tanulásra, hanem meggyűlölteti velük az angolt. Azt az angolt, ami valójában nem is tantárgy, hanem privát belépőkártya a jövőbe.

És amíg az ő feje tele van elmélettel, szerkezetekkel és definíciókkal, de nem tud megszólalni angolul, én – többek között a finnországi kalandnak hála – a “miértek” ismerete nélkül egyszerűen csak használom az angolt.

Ez az elméleti oktatás zsákutcája.

Magára hagyják, elbizonytalanítják, leértékelik (“nincs nyelvérzéked”, “hülye vagy”) a diákokat, és óriási terhet raknak a szülőkre, akiknek önerőből kell megoldaniuk a fiaik és lányaik nyelvoktatását. Mi fizetjük a közoktatást és mi álljuk a számlát, amikor kudarcot vall.

Mégis mit válaszoljak az öcsémnek, amikor megkérdezi tőlem, hogy mi értelme van iskolába járni, ha napi 8 óra után még mehet külön matekra vagy külön angolra este?

Két év múlva végez, a szüleimmel pedig már most rettegünk, hogy mi lesz az érettségin és hogyan szerzi meg a nyelvvizsgát. Tudom, hogyha továbbra is magára hagyjuk és a közoktatásra bízzuk a sorsát, abból semmi jó nem származhat.

Ő is tudja, hogy így van. Ezért sikerült rábeszélnünk, hogy iratkozzon be nyáron a Speak!-be egy intenzív tanfolyamra.

Az elején biztosan nehéz lesz neki, de biztos vagyok benne, hogy pár év múlva megköszöni nekünk azt a “szelíd erőszakot”, amivel rávettük a beiratkozásra és nem csak nekünk, saját magának is hálás lesz azért, hogy plusz erőfeszítést, időt és energiát tett a nyelvtanulásba.

Hogy megtette azt, amit én a finnországi cserediák program során: lecsippentett egy kis darabot a nyári szünetéből egy sokkal értékesebb dologért, a tudásért és bátorságért, amivel képes lesz megszólalni angolul.

Te is megteheted ugyanezt magadért.

banner_button

 

 

Share This