Ezzel a cikkel nem leszünk népszerűek, mert nem fogunk benne megdicsérni.
Nem fogjuk azt mondani, hogy tök oké, hogy nem foglalkozol az angollal. Nem veregetünk vállon azért, mert hosszú hónapok és évezredeknek tűnő évek óta nem jártál angolórán. Hogy mi sem természetesebb annál, hogy a nyelvvizsga óta nem ejtettél ki egyetlen árva angol mondatot sem a szádon.
(Ha mindez rád nem igaz és jelenleg is használod vagy tanulod az angolt, akkor nyugodtan ikszeld ki ezt a cikket, mert nem neked szól.)
Ezzel a bejegyzéssel emlékeztetni szeretnénk valamire. Valamire, amit talán a kudarcok, rossz élmények vagy a kényelem kilakoltatott az elmédből.
Ez a valami az álmod. Az álmod, ami magabiztos angoltudás híján megvalósíthatatlan és lassacskán elérhetetlen vágyálommá válik. Pedig nem törvényszerű, hogy így legyen…
Emlékszel „A visszatérő” című filmre?
A filmre, amiben Hugh Glass (alias DiCaprio) hóban, fagyban és fájdalomban kúszik az életben maradásért? (Na meg a bosszúért.)
A történetre, amely során a túlélésért harcolva egy alkalommal vastag medvebundába burkolózva gázol bele a jeges folyóvízbe, máskor egy elpusztult ló tetemét felvágva, annak még meleg, véres testüregében vészeli át a fagyos éjszakát?
És emlékszel rá, hogy végül DiCaprio filmbéli karakterének a küzdelem meghozta az áhított bosszút, a színészóriásnak pedig a nagyon megérdemelt kis arany szobrocskát?
Van egy jó hírem: neked nem kell ekkora áldozatokat vállalnod a „visszatéréséért”, és sokkal nemesebb célért küzdesz, mint a bosszú.
Önmagadért, a jövődért és a lehetőségekért, amiket magabiztos angoltudással már most a zsebedben érezhetnél.
De miért üres zsebed?
Mert nem küzdesz. Nem cselekszel. Nem tanulsz. Nem próbálkozol. Csak felejtesz. Tétlenkedsz. Kifogásokat gyártasz.
Talán lélekben már fel is adtad. Beletörődtél, hogy az angol „nem neked való”. Hogy hülye vagy hozzá. Hogy nincs nyelvérzéked. Hogy a hiba a te fejedben van.
Elhitted ezt a nagy rakás sz…omorú butaságot, mert kényelmesebb volt elhinned, mint szembenézned azzal, hogy a tudás megszerzéséréért még több erőfeszítésre lesz szükséged. (Igen, többre, mint amit eddig összesen beletettél a nyelvtanulásba.)
Lehet, hogy nincs kedved ehhez az egész témához.
Lehet, hogy elfogyott a hitelkeret a türelemkártyádon.
Lehet, hogy csalódtál minden módszerben, minden tanárban és minden tankönyvben.
Lehet, hogy végtelenül frusztrált és dühös vagy, mert soha nem tudtál egyről a kettőre lépni az angollal.
De tudnod kell, hogy a lemondással NEM az angoltudásról mondasz le, hanem a jövődről.
Tudnod kell, hogy a feladással NEM egy hülye papírt tolsz el magadtól, hanem az előléptetésedet.
Tudnod kell, hogy a megfutamodásoddal NEM anyukádat teszed boldogtalanná, hanem saját magadat.
Felnőtt vagy, ezért rajtad áll.
Dönthetsz úgy, hogy végignézed, ahogy nálad kevésbé tehetséges emberek fényes karriert futnak be a cégben csak azért, mert ők tudnak angolul, te meg nem.
Dönthetsz úgy, hogy kizárod az életedből az angolt, és minden alkalommal leszegett fejjel és szégyentől égő arccal vágsz át a kérdő tekintetű turisták erdején a Deák téren, mert képtelen vagy megszólalni.
Dönthetsz úgy, hogy lemondasz saját vállalkozásról, külföldi utazásról, ösztöndíjakról és Erasmus-programról, mert ezekhez kevés az angoltudásod.
Ez a te életed, a te döntésed.
De ne várd, hogy megdicsérjelek érte.
Térj vissza a ringbe és ne szúrd el úgy, mint én
Egyetemista koromban megfigyeltem valami rémisztőt magammal kapcsolatban. A szorgalmi időszak első hetének első óráin minden tanár elmondta, hogy mik lesznek a követelmények, kötelező olvasmányok és nagyjából mire számíthatunk a vizsgákon.
Én ezeket az előadásokat rendre elblicceltem, mert majd „úgyis megtudom a többiektől” és „különben is, van ennél jobb dolgom”.
Aztán a következő héten szintén találtam „értelmesebb elfoglaltságot”, hiszen még „olyan hosszú a félév” és „lazán bepótolom ezt az egy alkalmat.”
A harmadik héten már a szégyen miatt nem mentem be az előadásra.
„Mit fog gondolni a tanár, eddig hol voltam?” „Biztos kinéznek majd.” Végül jött a racionalizálás, „nem gond, majd elkérem a többiektől a jegyzetet és simán átmegyek a vizsgán”. (Aztán persze még ezt is az utolsó pillanatra hagytam és ment is a hajnalig tartó tanulásmaraton december-január környékén.)
Úristen, mekkora isten barma voltam. A karrierem és szellemi fejlődésem szempontjából talán legfontosabb intellektuális tapasztalatok és élmények egész sorát dobtam el magamtól a gyengeségem miatt.
Elhittem, hogy nincs „visszatérés”, a rossz döntéseim láncolata súlyos béklyóként tekeredett rá az agyamra és nem vettem észre, hogy csak annyit kellene tennem a csapdából való kimenekülésért, hogy egyszerűen besétálok a tanterembe.
Inkább gyártottam önfelmentő szólamokat, üres ideológiákat arra, hogy miért NEM cselekszem, ahelyett, hogy megtettem volna 30 lépést az előadóig és leültem volna az egyik padba.
Inkább toltam, húztam-halasztottam a tanulást és kerültem az egyetemet, de nem néztem szembe a valódi problémával – a tükörképemmel.
Másfél évnek (!) kellett eltelnie, mire legalább magam előtt be mertem vallani, hogy ez így nagyon nem oké.
Amikor végre hangosan kimondtam, már nem kellett magam rákényszeríteni arra, hogy normális emberként viselkedjek és bemenjek abba az átkozott terembe. Egyszerűen bementem.
És képzeld, senki nem nézett furcsán. (Tulajdonképpen senkit nem érdekelt, hogy mit vagy mit nem csinálok, mert mindenki saját maga miatt ült ott.)
Visszatértem a ringbe, ahová saját akaratomból léptem be a gimnázium után, mert meg akartam valósítani az álmomat. Akkor éreztem magam először igazán felnőttnek.
Az angol sem fog csúnyán nézni rád, ha újra elkezded a tanulását
Ismerős a sztori? Te is évek óta ugyanezt a húzd meg, ereszd meg játékot játszod az angollal? Tudod, hogy pokolian nagy szükséged lenne rá, mégis elmenekülsz a cselekvés elől és mindent kitalálsz azért, hogy miért NEM csinálsz valamit?
Hát íme az én 1 millió dolláros, faékegyszerűség tanácsom: térj vissza a tanterembe.
Vedd fel újra a tanulás folyamán és rúgd seggbe a benned élő, kényelmes, „majd lesz valahogy”; vagy csalódott, kudarcoktól és rossz tapasztalatoktól dühös kisgyereket.
Legyél nálam okosabb és ne várj másfél évig a felismeréssel. Egyszerűen csak sétálj be a legközelebbi nyelviskolába és vedd fel azt a fonalat, amit túl régóta ejtettél el és amiből az álmaidat szőtték.
Történetesen ismerek egy jó sulit, ahol nemcsak abban segítenek, hogy magabiztosan beszélj angolul, hanem abban is, hogy ne zuhanj vissza a motiválatlanság és nem-cselekvés hullámvölgyébe.
Mindig van választásod. Rajtad áll:
