Az én angol tanulásom igencsak sokrétű volt gyerekkorom óta.
Egyrészt a szüleimnek nagyon sok külföldi barátja van, akiket rendszeresen vendégül láttak még azelőtt, hogy a nyelvet elkezdtem volna tanulni, így az angol már akkor is ragadt rám, amikor összeadni még nem tudtam.
Másrészt a szüleim angoltanárok, ezért nem tehettem meg velük, hogy nem vagyok jó angolból az iskolában.
A nyelvtanulással sosem volt nagy gondom, mivel kétnyelvű vagyok, könnyebben fogadtam be az idegen szavakat, nyelvtanokat, próbáltam hasonlítgatni az általam már ismert nyelvekhez.
Amikor valami nem volt tiszta számomra, és 3-ast hoztam haza az ellenőrzőben, édesapám 100 forintot fizetett nekem egy 45 perces óráért, amit ő tanított le nekem 🙂
Az utazás hozta meg az áttörést
Rengeteget utaztunk is a családdal, főleg angolszász nyelvterületre.
Általános iskola végén, illetve a gimnáziumban sok cserekapcsolatban vettem részt, és azt gondolom, hogy ez volt a legnagyobb hatással rám.
Általános iskolában Franciaország/Anglia, gimnáziumban pedig kétszer Németország volt a célország. Egy hetet töltöttem minden országban, fél év elteltével pedig mi láttuk őket vendégül – zseniális ötlet, nem tudom, mióta létezik, de nagy riszpekt a kitalálójának! 🙂
Akkor tapasztaltam meg, hogy mekkora előny, hogy idegen helyeken, idegen emberekkel kommunikálni tudok egy közös nyelven, és akkor tanultam meg, hogy miért is kéne, hogy gátlásaim legyenek (mi magyarok valamiért szégyellünk megszólalni nem az anyanyelvünkön), hiszen máshol ez teljesen természetes.
Ráadásul az általam megismert, velem egykorú fiatalok tökéletesen beszéltek angolul, holott nekik sem volt az anyanyelvük, csak jobb oktatásban részesültek, több lehetőségük volt gyakorolni, és ettől kicsit dühös is lettem. De a dühömet motivációba fordítottam, mert olyan menő és jó akartam lenni, mint ők.
Onnantól kezdve sosem érdekelt, hogy valamit jól mondok-e, azon voltam, hogy minél nagyobbra bővítsem a szókincsemet, hogy változatosan tudjam kifejezni magam, hogy minden témához hozzá tudjak szólni, illetve ha valamilyen szót nem is ismerek, 10 másikkal körbe tudjam írni, hogy mire gondolok.
Az iskolában is jó tanáraim voltak, utolsó évben heti 6 órát gyakoroltunk nyelvvizsgára és érettségire.
A nagy megmérettetés előtt a szüleim elküldtek egy hétre egyedül Skóciába, ahol aztán tényleg nem kaptam senkitől semmilyen segítséget, teljesen magamra voltam utalva.
Glasgowban és Edinburghban kirándulgattam, a szállásom pedig Lanarkban volt, ahol a család régi barátja, Susan fogadott be arra az egy hétre.
Szuper volt a kandalló melegénél teát szürcsölgetni, mellé vajas kekszet enni és angol filmeket nézni a fárasztó nap végén.
Sokat nevettünk Susannal, amikor valamit nem tudtunk elmagyarázni a másiknak és activitybe fordult a társalgás.
Hétvégén főztem neki magyaros ebédet, amit ő egy sütőtökös pitével szeretett volna meghálálni, de sajnos annyira belemerültünk az esti teába, hogy szénné égettük a sütit.
Mindenesetre teljesítettem a küldetést, épségben landoltam 8 nap után Ferihegyen a család nagy örömére.
Gimi végére meg is lett a középfokú nyelvvizsgám és amin a mai napig jót derülök, hogy az angol érettségim jobb lett, mint az anyanyelvi orosz érettségim! 🙂
A bátorság a legfontosabb
Nem szoktam megijedni a külföldi turistáktól, az útbaigazítástól, és attól sem tartok, hogy ha bárhol a világon „kitennének”, akkor nem találnám fel magam.
Bárhová sodor az élet, sosem érzem magam elveszve.
Nem félek és ez egy csodálatos érzés 🙂
Ha te sem szeretnél többé félni az angoltól, akkor klikk ide, mert a Speak!-ben egy életre eloszlatjuk a megszólalástól való félelmedet, hogy te is szabadon és boldogan élhesd az életedet.
