Ez a történet nagyon friss. Még most is, amikor ezt a bejegyzést írom, elcsodálkozom azon, hogyan alakult a megismerkedésem (és a kapcsolatom) ezzel a diákommal, akit ma már hihetetlenül nagyra becsülök.

Nem így indult.

Körülbelül 3 hónapja megtudtam, hogy egy már összeszokott csoportomba kapni fogok pár új diákot a következő szintre. Nálunk úgy működik az oktatás, hogy amikor vége van egy szintnek, rögtön jön a következő, és ebből kifolyólag vannak becsatlakozó diákok, akik akkor ismerkednek a módszerrel.

Ám vannak olyan tanulók is, akik korábban már jártak hozzánk egy másik csoportba, és most alakult úgy az életük, időbeosztásuk, hogy folytatni tudják a tanulmányaikat. Ilyenkor ők szintén be tudnak csatlakozni egy folytatós (és éppen induló) csoportba.

A diákom, akiről ez a történet szól egy ilyen helyzetben találta magát. Én már két héttel a tanfolyam indulása előtt tudtam, hogy ő jönni fog és nagyon izgatottan vártam az érkezését. Azt is mondhatjuk, hogy voltak elvárásaim vele kapcsolatban már az elejétől fogva.

Egy életre megtanultam, hogy nem szabad elvárásokkal indítani egy kapcsolatot (és nem mindig az első benyomás a legjobb benyomás)

Legyen szó munkáról vagy magánéletről, az előzetes elvárások nagy lehetőséget jelentenek a csalódásra.

Amikor megérkezett ez a bizonyos diák, akkor már tudtam, hogy lesznek vele gondok. Nem igazán indult jól a kapcsolatunk.

A fiatalember 20 perc késéssel futott be és meglehetősen flegma hozzáállásról tett tanúbizonyságot már az első alkalommal. Megkérdezte, hogyan tolerálom a késéseket és egyúttal közölte, hogy a következő órára amúgy sem jön.

Nekem majdnem leesett az állam, viszont tanárként nem engedhetem meg magamnak, hogy automatikusan “megutáljak” egy diákot. Az is igaz, hogy rajtam nagyon könnyen eluralkodnak az érzések és külön szakmai kihívást jelent számomra, hogy az arcomra ne üljenek ki az ösztönös reakcióim.

Eltelt az első óránk, és kiderült, hogy a „kedvenc” kis új diákom pont arrafelé megy haza, mint amerre én is lakom, ezért megkértem, hogy vigyen el egy darabig. Beleegyezett, így a hazafelé vezető úton lehetőségem adódott kifaggatni, hogy mi is az oka annak, hogy ő ennyire ellenséges érzelmeket táplál az angollal kapcsolatban.

Elmesélte, hogy már nagyon sok éve igyekszik elsajátítani az angol nyelvet, de az eddigi tanárai annyira rosszak voltak, hogy egyszerűen ráunt a tanulásra és megutálta a nyelvet.

Az sem utolsó szempont, hogy a motivációja nem belülről fakadt, hanem alapvetően a diplomájához kellett a nyelvvizsga és a munkahelyén is előnyt jelentene számára, ha lenne papírja az angoltudásáról.

A frusztrált diák nem biztos, hogy rossz diák

Elmesélte azt is, hogy mennyire frusztrálja az, hogy nem érzi azt, hogy megkapná azt a segítséget, amire szüksége van ahhoz, hogy letegye a nyelvvizsgát és alapvetően mennyire utálja, hogy a mai világban a papír ennyire számít.

Itt ismét meg kell említenem, hogy ez az első találkozásunkkor volt, így szépen lassan oldotta bennem azokat a félelmeket, amelyeket éreztem vele kapcsolatban.

Féltem attól, hogy nem fog tudni beilleszkedni a csoportba, vagy a hozzáállása miatt nem fogják megkedvelni és befogadni a többiek. Vagyis pontosan azoktól a reakcióktól féltem és féltettem őt, amiket én produkáltam a megérkezésekor.

Ugyanebben a beszélgetésben elmondta nekem, hogy ő egy lusta dögnek tartja magát, akit időnként jól seggbe kell rúgni, hogy megcsinálja a dolgokat, és keményen hajtani kell őt a célja felé. Több sem kellett nekem.

Arra gondoltam, hogy ha neki ez kell, akkor tőlem biztosan megkapja. Nem is telt el sok idő, megvetettem a csoport több tagjával a nyelvvizsga felkészítő könyvet, kiadtam a feladatokat, behajtottam a házi feladatokat is.

Természetesen az elején a kis kedvencem nem hozott házit, elmaradozott a feladatokkal, de ahogyan egyre több terhelést kapott, úgy egyre inkább azt láttam rajta, hogy igyekszik.

Hozott házi feladatokat, megcsinálta a nyelvvizsga feladatsort. Aktívabban vett részt az órán, néha még fel is nevetett. Az a diák, aki azt mondta az első órán, hogy késni fog, hogy nem szokott házi feladatot csinálni, és hogy alapvetően utálja az angolt, jókedvűen ült az órákon és ha nem is ő volt a legaktívabb, mindenképpen kivette a részét a munkából.

Csalódásból pozitív csalódás

Számomra ő volt ennek a tanfolyamnak a legnagyobb meglepetése.

A szintzáró vizsgán írniuk kellett egy történetet arról, amikor egy jó döntést hoztak az életükben. Ő azt a sztorit választotta, hogy jó döntést hozott akkor, amikor beiratkozott a Speak!-be, Mmert bár az elején utálta az angolt és az angoltanárokat is, a végére, a tanára motiváltsága és jókedve miatt ő is sokkal szorgalmasabban és jobb kedvvel csinálta a feladatokat, és érezte azt, hogy végre elkezdett a célja felé haladni.

Mondhatjuk azt is, hogy ez a Timi siker sztorija. De nem az. Ez egy olyan srácnak a (siker)története, aki meglátta a szépet és a jót valami olyan dologban, ami egészen idáig egy vakfolt volt az életében.

Timi az egyik leglelkiismeretesebb tanár a suliban, viszont az odafigyelés nem csak nála, hanem a többieknél is alap. Ha te is szeretnél megtanulni angolul beszélni, próbáld ki milyen érzés ilyen közegben és beszédcentrikus módszerrel tanulni. De vigyázz: ha beiratkozol hozzánk, nem lesz “más választásod”, meg fogod tanulni a nyelvet 🙂

 

Első lépésben jelentkezz be ingyenes szintfelmérőnkre, hogy közösen meg tudjuk nézni, honnan kell elindulnod a tanulásban (+azonnali ajándék vár rád a regisztráció után):

button

 

Rusz Tímea, tanár
Speak! Nyelviskola

Share This