Eljátszottál már a gondolattal, hogy külföldre menj tanulni?
Nem vagy vele egyedül. Mellbevágóan sok középiskolás dönt a külföldi továbbtanulás mellett. Ma már nehéz olyan embert találni, akinek ne lenne legalább egy ismerőse, aki külföldre jár/járt egyetemre, vagy legalább egy fél évet ne töltött volna Erasmussal külföldön.
Az Új Nemzedék Központ felmérésében megkérdezett 15-29 éves fiatalok 33 százaléka, azaz minden harmadik fiatal válaszolt úgy, hogy külföldön szeretne tanulni, vagy dolgozni. Többségük (69%) a jobb megélhetés reményében tervezi elhagyni Magyarországot.
Felmerülhet benned a kérdés: hogyan indulhatsz el ezen a nehéz, de kalandos úton? A statisztikák és általános jó tanácsok helyett ezért most megosztom veled a személyes sztorimat arról, hogyan vágtam bele a külföldi tanulásba, és milyen akadályokon kellett átküzdenem magamat Dánia után, egyedül, ezúttal Hollandiában.
Hova tovább Dánia után?
Az éppen Dániában töltött második szemeszternél jött a következő lehetőség tavasszal az Erasmus program képében. Először, amikor láttam a szaktársakat jelentkezni, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg tovább álljak és elhagyjam Dániát.
Az ösztönös tagadás után rájöttem, hogy valójában baromi nagy lehetőség lenne egy újabb országot felfedezni, és ekkor döntöttem úgy, hogy beülök az előadásra, ahol mindent részletesen elmondanak.
Amikor az országokhoz értünk, és sorolták a neveket, még fogalmam sem volt melyiket válasszam, egészen addig, amíg meg nem hallottam Hollandiát. Rögtön éreztem, hogy ez az, ez kell nekem, mivel mindig is vonzott Hollandia az időjárás, és a kultúra miatt.
Miután eldöntöttem, hogy belevágok, jöttek a szokásos papírok, bizonyítvány, jelentkezés, vizsgák. Egészen könnyen ment az egész folyamat, nem jött szembe komolyabb akadály és biztos volt, hogy lesz helyem Hágában.
A nyugalmi időszak csak egy hétig tartott, majd jött a pánik, a fejvesztve rohanás és az eszeveszett szervezkedés.
A kezdeti nehézségek
Már május volt, amikor ki kellett találnom, hogy is legyen a költözködés. Dániából Hágába költözni macerás lett volna, így jött az ötlet, hogy akkor a nyarat itthon töltöm, és majd itthonról költözik ki nyár végén Hágába.
Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora merényletet készülök elkövetni.
Megint jött a búcsú a barátoktól, akik addigra már a kis kinti családommá váltak, talán mert olyan volt mintha 12 gyerek hajótörést szenvedett volna és egy szigeten kötöttünk ki, távol mindentől. Nem volt más lehetőségünk – amikor hiányzott az otthon, a család, vagy éppen Anyukám húslevese – csak egymásba kapaszkodni. Így nagyon nehéz volt az elválás tőlük.
A második fájdalmas pillanat akkor jött, amikor kiköltöztem a lakásomból. A lakásból, ahol felnőtt lettem. A lakás, amit egymagam berendeztem, szépítgettem és amibe beleszerettem.
Szerintem az első kiskuckó, ahova a szülőiházból költözöl, örökre megmarad az emlékeidben. Amikor jött a lakáskulcsért a „Landlord” úgy éreztem, mintha 40 évet hagynék ott abban a pillanatban, és őszintén, nem telik el úgy egy napom sem, hogy ne jutna eszembe a lakásom.
Miután kiköltöztem az utolsó négy napot a barátaimnál töltöttem és közben a nappaliban álló dobozokban volt az egész életem. Ott legszívesebben visszacsináltam volna az egészet, de már nem volt visszaút.
Így hát július 4-én elindultam haza, az összes emlékkel, tapasztalattal és szeretettel a zsebemben, még utoljára könnyes szemekkel néztem végig a városon, a második otthonomon, Koldingon.
Amikor hazaértem 24 óra út után, nem találtam a helyem. Szörnyű érzés volt. A legnagyobb probléma a külföldi tanulással, munkával, hogy az ember elveszíti a biztonságérzetét, és a stabil pontot, amit egy otthon adhat. Nem jó itthon sem, mert hiányzik a kint lét, és nem jó kint sem, mert akkor hiányzik az otthoni lét.
Nincs jó válasz erre és a mai napig nem találtam meg, hogy mit is akarok, hol is akarok élni.
Az első lépések Hága felé
A nagy sokk után jött a lakáskeresés. Hágában viszonylag hamar találtam lakást a tengerparttól 10 perc sétányira.
Csodálatos helyen volt, és nagyon szép kis lakást sikerült összesen 500 euroért kivennem. Augusztus 24-én megint jött a búcsú, amit bármennyire is úgy gondoltam, hogy meg lehet szokni, nem, nem lehet megszokni. Majd felszálltam a repülőre és tudtam, hogy ez egy új kaland kezdete.
Miután Dániában megszenvedtem az első lépéseket, Hágában már okosabb voltam és utánajártam az útvonalaknak, közlekedésnek és az áraknak is.
Mivel a repülőtérről elég macera lett volna 3 bőrönddel eljutni a lakásig, így már nem is próbáltam önkéntes akciókat, fogtam egy taxit a reptéren, ami elvitt a lakásomra. Itt már szerencsésebb voltam, mert ott várt a „Landlord”, hogy átnyújtsa a kulcsaimat. Akkora megkönnyebbülés volt a dániai rohangálás után, hogy sírni tudtam volna örömömben abban a pillanatban.
Amikor beléptem az új lakásba, be volt rendezve, volt internet, és semmi dolgom nem volt, csak kipakolni az életem a bőröndökből. Az iskolakezdés előtt volt egy hetem, hogy megismerjem a várost és utánajárjak mindennek.
Hamar beleszerettem a városba. Teljesen más világ van Hágában, mint itthon, vagy Dániában. Az emberek TÉNYLEG fütyörészve, dalolászva bicikliznek és mindenki mosolyog mindenkire.
Először úgy éreztem ez csak valami beteg valóságshow lehet, képtelenség, hogy itt mindenki boldog. Aztán így utólag már értem miért.
Az első bevásárlást sosem felejtem el. Az Albert Heijn nevű bolt két sarokra volt tőlem, így szinte mindig ott vásároltam. Amikor először bementem, nem találtam sehol semmit, így a citromlevet sem. Majd jött a hang, a szó, az ismert nyelv.
Két anyukát hallottam a sorok között magyarul csevegni. Azt az érzést nem tudom megfogalmazni. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki az anyukája kezéért nyúl, hogy felvegye. Amikor odamentem és megszólaltam persze magyarul, hogy „Elnézést, hol találom a citromlevet, nem láttam még sehol itt kint, egyáltalán a hollandok tudják mi az a citromlé?” nagy kacagás tört ki és együtt kerestük a citromlevet az üzletben.
Közben elérhetőségeket cseréltünk, majd hazafelé három méterrel a föld felett lebegtem az örömtől, hogy végre magyarul beszélhettem.
Az első nap a suliban
Tökéletesen indult az első napom: rossz villamosra szálltam és a város szélén költöttem ki. Miután sikerült az emberektől megtudnom – akik természetesen kortól függetlenül mindannyian beszéltek angolul – hogy merre is az arra.
Nekiestem a városnak és épp beértem az első előadásra, ahol mindent részletesen elmondtak és megmutatták az egyetemet. Az egyetem épülete olyan volt, mintha álmodnék, és miután megismertem a kinti oktatási rendszert, tudtam, hogy tökéletes helyen vagyok.
Hollandiában elég laza az oktatás, de még is van eredménye – nem is akármilyen. Ahogy Dániában, így itt sem volt magolás, könyvek és dolgozatok.
Ehelyett folyamatosan cégeket látogattunk, a helyi szakma legnagyobbjaival találkozhattunk, gyakornokok lehettünk, és minden órán a gyakorlás volt az első.
Az órarend is úgy volt összeállítva, hogy ne csak az egyetem körül forogjon az életed, hanem mint minden normális fiatal, el tudj járni szórakozni, várost nézni, kikapcsolódni.
Az első napon még egy egészen fantasztikus dolog történt velem. Az egyik professzor az előadás után odaült mellém az ebédlőben és elkezdett magyarul beszélni hozzám, mert a felesége magyar volt és ezért ő is megtanulta a nyelvünket idővel.Hirtelen köpni nyelni nem tudtam.
Elmondta, hogy jelenleg én vagyok az egyetlen magyar az egyetemen. Először elfogott a büszkeség, aztán rájöttem, basszus én képviselem a hazám, ideje összekapni magam és ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy nagyon keményen fogok tanulni, és jó benyomást szeretnék kelteni a magyarokról.
Ezért nem csak keményen tanultam, hanem az összes programra is beiratkoztam. Minden projekt és közösségi aktivitás szervezéséből kivettem a részem és azon voltam, hogy nélkülözhetetlen tagja legyek az egyetemi diák önkormányzatnak.
Ezzel rengeteg ismerőst, barátot szereztem és a világ minden tájáról megismertem legalább egy embert és vele együtt az otthona kultúráját, szokásait is.
Miután sikerült elhelyezkednem a suliban, megismertem az osztályom és hamar összebarátkoztam a mexikói srácokkal – akikkel a mai napig beszélünk napi szinten és részt veszünk egymás életében – rájöttem, hogy megtaláltam a helyem. A lakásom tökéletes volt, az egyik legszebb negyedben a tengerparttól 10 percre, a közlekedés egyszerű volt és bárhova gyorsan eljuthattam, és az emberek kedvesek, barátságosak voltak. Lubickoltam az első hetekben.
Véget ér a nászutas szakasz
Aztán jöttek a gondok. Az első fotográfia órán kiderült, hogy kéne fényképező is, ha már fotósnak tanulunk…Persze rögtön Anya tárcsázva, pánik, zokogás, mi lesz most.
Ekkor fogtam magam, átbattyogtam az egyetem melletti bevásárlóközpontba és az első fényképezőmet sikerült 10 perc alatt tokkal vonóval beszerezni. Az eladó arcára a mai napig emlékszem és sosem fogom elfelejteni, hogy mennyire segítőkész és kedves volt.
Az angol természetesen neki sem volt kihívás. Azonnal angolul tudott válaszolni és mindent részletesen elmondott, gond nélkül.
Miután elhelyezkedtem és megvolt az órarendem, elkezdtem munkát keresni. Sikeresnek közel sem volt mondható a keresgélésem. Aztán végül sikerült rokonok által, barátok 3 éves brutál cuki ikreire vigyáznom.
Amikor elkezdtem hozzájuk járni és iskola után vigyázni a srácokra, rájöttem, hogy megtaláltam a „kinti otthonom” és innen nem megyek sehova. Ez így is történt.
Míg Dániában havonta hazajártam, Hágából csak a karácsonyi szünetben jöttem haza pár napra. Majd miután visszamentem januárban, tudtam, hogy hamarosan vége lesz ennek a kalandnak is és haza kell költöznöm a gyakornoki időszakra.
Tudtam, hogy utána a szakdolgozat megírása nem lesz egyszerű menet, ezért amellett döntöttem, hogy itthon, a megszokott környezetben, nyugalomban írom meg. Így tavasszal ismét összepakoltam az életem, elköszöntem a várostól, a barátoktól és hazaindultam Magyarországra.
Mit adott nekem a külföldi tanulás?
Nehéz volt ez a két év, amit Dániában és Hágában töltöttem, de emellett rengeteget adott hozzám.
Az angolt sosem szerettem, sőt utáltam. Az itthoni rendszer engem is elriasztott az angoltanulástól. Tudom, hogy ha nem mentem volna ki külföldre tanulni, talán ma egy szót sem tudnék angolul kiejteni.
A nyelv elsajátítása mellett rengeteg barátot szereztem, akikkel sikerült szoros kapcsolatot kiépíteni, így bármikor a jövőben számíthatunk egymásra, legyen szó személyes vagy akár szakmai dolgokról.
Érdemes volt belevágnom ebbe a hatalmas kalandba: úgy érzem jobb ember lettem, felnőttem és a tapasztalat, amit kint szereztem, örökre velem marad.
Ezek azok a dolgok, amiket senki sem vehet el tőlem és életem végéig elkísérnek.
Ha kedvet kaptál tőlem a külföldi továbbtanuláshoz, de nem érzed elég biztosnak az angoltudásodat a költözéshez, akkor próbáld ki 100% beszéd, 0% könyv módszerünket, amivel unalmas tankönyvek és gyomorgörcsös nyilvános szereplés nélkül, sokat beszélve tanulhatod meg használni a nyelvet. Első lépésben csekkolj be ingyenes szintfelmérőnkre, hogy megtudd honnan kell elkezdened a tanulást (+azonnali ajándék a regisztrációért):
