Már a kormány is tudni akarja miért nem beszél a magyar angolul

Átfogó felmérést indít a kormány, hogy kiderítse, miért harmatgyenge a diákok nyelvtudása – adta hírül az Index. A kutatás célja, hogy feltárja az iskolai nyelvoktatás gyenge pontjait, és az eredmények alapján 2018 júniusáig elkészüljön egy fejlesztési stratégia a 2018-2027 közötti időszakra.

Jobb később, mint soha

Ha cinikusak akarnánk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy ezt a kutatást talán érdemesebb lett volna a közpénz-milliárdokat felemésztő diplomamentő program, vagy a kötelező nyelvvizsga-rendelet előtt elrendelni.

Ennél viszont fontosabb, hogy a kormányzat talán végre hajlandó komolyan venni a közoktatásból érkező vészjelzéseket, és egy kutatás erejéig szembenézni az iskolai nyelvoktatás rendszerszintű problémáival.

A vizsgálat már csak azért is indokolt, mert utoljára 2006 és 2009 között készült nagymintás kutatás a témában, azóta csak hiányos statisztikák állnak rendelkezésre. Az adathiány miatt gyakorlatilag még évtizedek óta nyelvoktatással foglalkozó szakemberek sem tudnak válaszolni olyan egyszerű kérdésekre, mint hogy hány gyerek tanul angolt és németet is egyszerre, hány diák jár magántanárhoz, vagy milyen tankönyvekből tanítanak az iskolák.

Jó hír, hogy a felméréshez a Nyelvtudásért Egyesület kutatási tervét használná a kormány, amely a szervezet „Mi a baj az iskolai nyelvoktatással” c. konferenciájának konklúzióit, és az egyesület által végzett reprezentatív kutatásának eredményeit tartalmazza.

A kormány 17 ezer diákot, szülőket és tanárokat is bevonna a felmérésbe, amely óralátogatásokkal, és a nyelvtudást mérő tesztekkel egészül majd ki.

Papíron minden oké, mégsem merünk megszólalni angolul

Egy átlagos magyar diák 8 évig tanul valamilyen idegen nyelvet az iskolában, papíron az európai átlag fölötti óraszámban.

Mégis alig minden második (!) nyolcadikos éri csak el a kerettanterv kijelölt A2-es tudásszintet az általános iskola végére, az Európai Bizottság / Eurostat adatai szerint pedig a 25-64 éves korosztály mindössze 37 százaléka tud legalább egy idegen nyelvet, miközben az uniós átlag 66 százalék.

Ugyanezeket az adatokat támasztják alá a Speak! Nyelviskola által végzett „Nagy Nyelvtanulási Felmérés 2017” számai is. A több mint 1200 ember megkérdezésével végzett kutatásunkból kiderült, hogy a válaszadók alig 2%-a elégedett a nyelvtudásával, míg a többség a sok évnyi angoltanulás ellenére sem mer, vagy tud megszólalni angolul.

Miért nem érünk rá kivárni, hogy mire jut a kormány?

A közoktatás problémáinak feltárására indított kormányzati vizsgálat fontos lépés, de ha nem szeretnénk, hogy 2020-tól kiürüljenek az egyetemek, akkor lépnünk kell.

Három év múlva ugyanis már csak középfokú nyelvtudást igazoló nyelvvizsgával, vagy ezzel egyenértékű emelt szintű érettségivel lehet a felsőoktatásba jelentkezni, amivel jelen állás szerint a diákok 45%-át kapásból kizárná a szabályozás.

A közös cselekvés alapjául szolgálhatna, ha a szakmai és piaci szereplőknek sikerülne választ adni az Index cikkének bevezetőjében feltett három kérdésre.

Vagyis arra, hogy miért nem hatékony a nyelvoktatás a magyar iskolákban, miért kell általános után újrakezdeni a tanulást és a tanítást, és miért kezelik masszaként a gyerekeket?

Ezért van válságban az iskolai angoloktatás

 Rozgonyi Zoltánnak (Nyelvtudásért Egyesület) kétségkívül igaza van abban, hogy több tényre és kevesebb véleményre lenne szükség a nyelvoktatás problémáiról való párbeszédben. Mégis óva intenénk a kormányt, hogy lebecsülje a piaci szereplők „terepen” szerzett tapasztalatait, és az általuk felhalmozott tudást, amikor meghatározza a következő 10 évre szóló fejlesztési stratégiáját.

Az elmúlt három évben csak mi több mint 5000 szintfelmérőt értékeltünk ki, és 3000 fölött jár azoknak a diákoknak a száma, akik legalább egy 60 órás angol tanfolyamot elvégeztek nálunk.

Talán nem esünk az önhittség hibájába, ha a több tízezer órányi tanítási tapasztalat és még ennél is több személyes beszélgetés alapján le merünk vonni néhány következtetést, amit talán érdemes „bedobni a közösbe”, amikor fejlesztési stratégiákon töprengünk.

Tény, hogy 10-ből 8 diák remegő térddel lépi át az ügyfélszolgálatunk küszöbét, amikor szintfelmérőre érkezik hozzánk. De miért félnek az emberek egy 30 perces írásbeli és szóbeli teszttől?

Mert a többség pontosan tudja, hogy nem ott tart az angollal, ahol kellene, vagy szeretne. Egy átlagos diák 1200-1300 órát tanult korábban angolul, a szintfelmérő alapján viszont csak kb. minden ötödik embert sorolunk be középfokú (B2), vagy annál magasabb szintre.

Ez a szám azért megdöbbentő, mert a középfokú nyelvtudás megszerzéséhez papíron 500-600 órányi tanulás szükséges, 1200 óra már a felsőfokot kellene, hogy jelentse.

Annak, hogy miért tátong 6-8 tudásszintnyi szakadék a tényleges és az elvárható tudás között, meggyőződésünk szerint alapvetően három oka van.

Eltérő tudásszintű csoportok

Az iskolai nyelvtanulásba mindaddig kódolva lesz a kudarc, amíg nem tudjuk tudásszint alapján szétosztani a diákokat.

A heterogén, vagyis nem azonos tudásszintű csoportok megoldhatatlan szakmai kihívás elé állítják a tanárokat, és nem veszik figyelembe a diákok egyéni igényeit és háttértudásának mélységét. Képtelenség egyszerre élvezhető és szakmailag korrekt órát tartani, ha valaki az egyszerű jelent is „töri”, míg egy másik diák már a középfokú nyelvvizsga kapujában áll.

Emiatt van az, hogy míg az egyik gyerek végigásítozza az angolórát, a másik diák, ha megfeszül sem tudja követni az óra menetét, mert egyszerűen nem tart ott, ahol a többiek.

Ha nincs elégséges erőforrása az iskoláknak ahhoz, hogy akár 4-5 tudásszintre bontsák a diákokat, és a csoportbeosztást nem előzi meg lézerpontos szintmeghatározás (tippelgetős, karikázós tesztekkel, szóbeli felmérés nélkül ez felejtős), azzal elvágjuk az alacsonyabb tudásszintű diákok fejlődésének esélyét, és jóvátehetetlen károkat okozunk a motivációjukban.

Ugyanígy, a tanár kénytelen „visszahúzni” a magasabb tudásszintű diákokat is, és mesterségesen alacsonyan tartani a tudásanyag szintjét, hogy ahhoz „felzárkózhassanak” a többiek.

A sorozatos újrakezdés hazavágja a haladást

Az általános- és középiskola 8 éve alatt a legtöbb diáknak 2-3, szélsőséges esetben évente új nyelvtanára van. Egy új tanár pedig sokszor új tankönyvet, új módszertant, az esetek többségében pedig (szinte) teljesen elölről kezdett tanulási folyamatot jelent.

Pedig a nyelv olyan, mint a lego. Az egyes építőkockák szorosan egymásra épülnek, az építkezéshez pedig legalább annyira fontos – ha nem fontosabb – a folyamatosság, mint a „tervrajz”, vagyis az elemek egymásra rakásának módszere.

A stabilitás hiányát a módszertan és a tanmenet sztenderdizálása ellensúlyozhatná, ám ettől, ha lehet még távolabb vagyunk, mint a tudásszintekre bontott tanulócsoportokról.

Két kivezető út kínálkozik ebből a csapdahelyzetből: vagy egységesíteni kell(ene) az iskolai angolórák képzési tervét, vagy jobb feltételeket biztosítani a nyelvtanároknak.

A sztenderdizálást akár órákra lebontva is meg lehetne tenni – a Speak! Nyelviskola 17 tudásszinten átívelő képzési programja pl. óraműpontossággal határozza meg, hogy mi és hogyan fog történni az 1., 3., 10. órán.

Így a diákjaink szinte észre sem veszik, ha helyettesítés, vagy tanárváltás van, és zökkenőmentesen át tudnak menni egy azonos tudásszintű másik csoportba (pl. délelőtt helyett hétvégi tanfolyamra), ha megváltozik az időbeosztásuk, élethelyzetük.

A feladat nem könnyű, de nem is lehetetlen.

A másik megoldás, ha a közoktatásban dolgozó nyelvtanároknak az intézmények képesek lennének elegendő óraszámot adni, és megfelelő anyagi megbecsülést nyújtani, amivel nem szorulnának sorozatos iskolaváltásra, vagy pályamódosításra.

Rossz módszerrel nem lehet eredményt elérni

Az Index-cikkben nyilatkozó szakértők szerint a frontális oktatás az egyik fő oka annak, hogy nem elég hatékony az iskolai nyelvoktatás.

A frontális oktatás azt jelenti, hogy „azonos időben, ugyanazon célok alapján, azonos tananyagtartalom feldolgozásával, azonos ütemben, tanítói irányítással folyik párhuzamosan a tanulói munka”. (forrás: Wikipédia)

Ez a módszertani megközelítés jelenleg azért problematikus, mert a frontális oktatás sikeréhez nélkülözhetetlen, hogy a hasonló korú gyerekek tanulási képességeikben, munkatempójukban és tudásukban is közel azonos szinten legyenek. Amíg a tudásszintekben tapasztalható drámai különbségek kezelésére nincs válasza az intézményeknek (lásd első pont), addig ez az út kétségkívül járhatatlan.

Viszont az is tény, hogy az alacsony hatékonyságnak legalább annyira oka az iskolai angolórák elmélet-, és tankönyvközpontúsága, mint a frontális oktatás.

Sokkal súlyosabb problémának látjuk, hogy a diákok alig, vagy egyáltalán nem beszélnek az angolórákon, a nyelvtani magyarázatok bebiflázása és a mechanikus szótanulás pedig fontosabb, mint a nyelvhasználat készségének erősítése.

Ráadásul továbbra sem ritka jelenség egy középiskolai angolórán a leértékelés („hülye vagy kisfiam”, „nincs nyelvérzéked”), és a nyilvános szerepeltetés, amely rombolja a diákok önbizalmát, gátakat állít a megszólás elé, és mesterséges kommunikációs helyzeteket kreál valós élethelyzetek helyett (felelés vs beszélgetés).

Ez történik, amikor az iskola elszakad az élettől

Ahogy a cikkben nyilatkozó szakértők is megjegyzik, az idegen-nyelvoktatás egyik legnagyobb gyengesége, hogy az angolt tantárgyi keretek közé zárja, és nem hozza közel a diákok érdeklődéséhez.

Mi ehhez azt is bátran oda merjük tenni, hogy magához az élethez sem.

(Azt meg már csak tényleg nagyon halkan jegyezzük meg, hogy ez nem nyelvoktatás-specifikus probléma: kérdezzünk meg egy gyakorló matematika, vagy történelemtanárt arról, hogy mennyire érzi életszerűnek az általa leadott tananyagot. Ha kincstári választ kapunk, akkor forduljunk a diákjaikhoz.)

Ha nem vagyunk képesek a való világban is használható, alkalmazható ismeretek átadására, és nem vesszük figyelembe a diákok egyéni érdeklődését, akkor nem tudjuk motiválni őket a tanulásra.

Az elméletközpontú oktatással azt kockáztatjuk, hogy áthidalhatatlan távolságot teremtünk a hétköznapokban és az iskolákban használt, tankönyvízű angol között, amivel később jelentősen megnehezítjük a diákjaink belépését a munkaerőpiacra, és/vagy beilleszkedését az „angolul beszélő világba”.

3 évvel ezelőtt azért hoztuk létre a Speak! Nyelviskolát, hogy mentőövet dobjunk a hagyományos nyelvoktatás hajótöröttjeinek. Sokkal kevesebb munkánk lenne, ha a közoktatásban megfelelő színvonalú és hatékony lenne az angoltanítás, de sajnos nem az.

 

Addig is, míg a kormányzat elvégzi a szükséges vizsgálatokat, megalkotja a következő 10 évre szóló fejlesztési stratégiáját, és meghozza a szükséges reformokat, mi tesszük a dolgunkat, és megtanítjuk angolul beszélni azokat, akik úgy érzik, hogy már nincs remény.

 

Mert van remény. Úgy hívják 100% beszéd, 0% könyv módszer. Neked is segíthet.